Zaj Café Glosszák

Pozsonyi kifli, avagy így múlik el... IMPB 3.
Réges-régen, még a Covid előtti békeévek vége felé történt. Akkor még nem tartozott kedvenceim közé, (mert nem ismertem Szilvit, meg utolérhetetlen pozsonyi kiflijét). Legyen az mákos vagy diós, (talán pont ezekért) számomra ez „csak” egy bejgli-reinkarnáció marad, amely év közben is hozza a karácsonyi hangulatot, de köszönöm szépen, nekem abból a feelingből az év végi utolsó két hét is bőven elég... 
Meg különben is, ez így egy zsákbamacska, csillogó felszín, bíztató árnyalat, de ki tudja, mi lakik az aranybarna foltocskák alatt? Van a belsejében elég töltelék vagy a tészta kitölti a teret, és a lényegnek csak mutatóba marad hely? Az a baj, hogy ismerem magam, és tudom, ha nem jó, ha szinte csak tészta, akkor is megeszem és csak bosszankodom, aztán még lelkiismeret-furdalásom is lesz: egyszóval nem éri meg a kockázatot!
Ismeretlen, kis vidéki város egyetlen cukrászdája, első ránézésre is bíztató választékkal, ínycsiklandóan hívogató sütikkel. Egy bicaj-túra féltávja környékén, a vidéki Magyarországon ennél jobb helyet nem is találhatnánk pihenésre, meg némi önámításra, miszerint az egész napos mozgás közben egy kis süti – azaz három-négy „fogás” a pultból – bőven belefér. Na persze. Napok óta wellness szálló, felsőkategóriás reggeli, ellenállhatatlan fogásoktól rogyadozó svédasztalos vacsora, biztos nem zabálja magát halálra az ember, kell még a kalória napközben... De ha már lúd, legalább legyen finom!
És ez bizony finom volt. Bea kérte ki, egy ilyet, egy olyat. Neki favoritja volt, már amennyire nála bármilyen édesség beleférhetett ebbe a kategóriába: híresen jól bírta sütemény nélkül, a mézes-mázos-krémes-habos cuccokat pedig egyenesen ki nem állhatta. Akkor vált a dolog igazán gyanússá, amikor kért még egy kört. Abban semmi meglepő sincs, hogy én suttyomban visszajárok a pulthoz, (főleg ilyenkor, mert „szabad”), és rárendelek valami kis kiegészítést az egyébként is bőséges kezdésre, de ő soha nem repetázott. Csodálkozva néztem rá, de a következő pillanatban arcomon cinkos mosollyal már a pult felé tartottam. Kértem három diósat, három mákosat elvitelre egy zacskóba, megeszünk egyet-kettőt úgy „sutyiban”, a többi jól jön majd útközben. Részemről még hátra volt a kóstoló, de a referencia-szint olyan magas volt, nem volt mitől tartanom, és nem is csalódtam: mondhatom, ez volt életem egyik legjobb pozsonyi kiflije! Amolyan fordulópont, azóta sokkal gyakrabban, magamtól is ezt választom. A mákos is, diós is nagyon ízlett, kellemesen roppanós, mégis lágy tésztája csak úgy olvadt a számban, a rengeteg, pont jó állagú, tökéletesen kiegyensúlyozott töltelék a legfinomabb mesterművek közé tartozott. Nem is írom tovább, a gondolatától is csorog a nyálam...
Elteltek az évek, azóta oly sok minden megváltozott. A hétvégén megint arra jártam, most barátaimmal, szintén egy bicikli túrán arrafelé, a környéken. Nem volt kérdés, immáron előre megfontolt szándékból, mintegy a nap egyik fénypontjaként irány a cukrászda. Meséltem nekik róla, és ha sütiről van szó, akkor nagyon tudok lelkesedni (érzi ezt már a kedves olvasó) – így mindnyájan csillogó szemmel, magas várakozással léptük be a szentélybe... hát, nem kellett volna! 
Odabent szinte semmi sem változott, mégis nagyon más, már-már lesújtó látvány fogadott bennünket: félig üres pult, egy nagy tál krémesen, néhány tucat mignonon kívül alig néhány szelet ilyen-olyan torta, pár linzer-szerűség árválkodott benne. (és kókuszgolyó nem is volt... 🙂 
És fent, ahol annak idején is, a pozsonyi kiflik. Pici tálban, sőt, inkább csak tányérkán, abban is csak „úgy” odadobva, elrendezetlenül, elfeledve, amolyan ki tudja már, hogy maradt itt és mióta. Talán volt egy nagyobb rendelés, vagy spontán, elvitelre, csomagolva megvették a többit. Az is lehet, hogy szépen kopott, egyesével, tányéron szervírozva, vagy tán’ csak szalvétában, hiszen ez tipikusan az utcán elmajszolható süti. Ez a két utolsó szerencsétlen meg itt maradt, sorsát várja, vigye már el valaki, ne vesszen kárba, még csak pár napos, kicsit szikkadt, tölteléke már összeaszott, de azért neked, drága vendég még jó lesz...
Ránéztem és elszorult a szívem. Feltolultak a dicső múlt emlékei, amelyeket persze megszépít az idő, de a romlás, a lejtő, az elkeseredés minden aspektusa, mozzanata, árnyalata visszatükröződött arról a két szerencsétlen pozsonyi kifliről. Pedig ők, magukban semmiről sem tehettek, talán még annyira állottak sem voltak, mint amilyennek számomra tűntek, s azóta képzelem őket. De sütiben, sajnos nem szoktam nagyot tévedni. Tudtam, biztos voltam benne, hogy nem szabad! És erős maradtam, s otthagytam mindkettőt. 
Sokkal jobb így. Megmaradt az illúzió, nem piszkolódott be a régi, jóízű, Beához fűződő emlék.
De mégis szomorú, hogy így múlik el a világ dicsősége.
(és mielőtt megkérdezitek: nem szoktam, de krémest kértem, az legalább frissnek tűnt...)

Michelin-csillagos történetek: A leves 
Nagy tolongás nem volt. Az apró rákocskák szinte elvesztek a még számunkra is óriásinak tűnő, levesestányérhoz egyáltalán nem hasonlító, köralakú tálban. Mindösszesen négyen voltak, így szabályosan, az égtájak irányában rendezték el őket, és ott, a perem-vidéken csendben, mozdulatlanul várták sorsukat. Szegénykéim már nem élhették meg ezt a helybőséget, pedig biztos élvezték volna, életükben sosem jutott nekik ennyi tér. De valami mégsem stimmelt! Ha még élnek, biztos nagyon keresték volna a vizet, vagy legalább valamilyen folyadékot, és bár a forró leves nem feltétlenül tesz jót egészségüknek, mégis jobban hasonlított volna természetes közegükhöz, mint a puhára főtt, rózsaszín húsuk körül szárazan csillogó, fehér porcelán. 
A kompozíció közepén egy színpompás rolád vékonyka szelete mintegy körforgalomként csillapíthatta volna a közlekedési dugót, ha a rákocskák hirtelen felélednek, elszaporodnak és útra kelnek, de miközben fejcsóválva próbáltuk a látottakat a soron következő fogás „tengeri halleves” – emlékeinkben élő formájával valahogy párhuzamba állítani, a sokasodva rohangáló rákok illuzórikus műsorszáma mégiscsak elmaradt. 
Ez a leves hosszúra nyúló vacsoránknak nem az első fogása volt, előtte is láttunk már csodát, így amatőr degusztáló mivoltunk ellenére is elfogadtuk, hogy a fine-dining megértéséhez el kell rugaszkodnunk mindentől, amit addig finom ételekről, adagokról, tálalásról, úgy egyáltalán egy vacsoráról gondoltunk, és el kell merülnünk egy számunkra akkor még teljesen ismeretlen birodalomban, ahol a „Chef-úr” a király, a fogások és ízek fejedelme, akinek joga, már-már kötelessége, hogy a gyanútlan vendéget a gasztronómia egy olyan bugyrába kalauzolja, ahol korábban még biztosan nem járt, sőt, magától soha el sem jutott volna oda. Róla későbbi Michelin-csillagos történeteim során is lesz szó, de most elmélkedjünk kicsit még ezen a fogáson, melynek halmazállapotát összes csakránk teljes megnyitása mellett sem sikerült teljesen megemésztenünk: tudatunk megmakacsolta magát, és csak kötötte az ebet a karóhoz: miszerint a leves, a megszokáson kívül már csak elnevezése miatt is, legalább részben, de mégis folyékony halmazállapotú kéne, hogy legyen!
Nem mertünk még evőeszközért sem nyúlni, más kérdés, hogy jelen helyzetben annak kiválasztása is nehézségbe ütközött. A szépen tányérunk mellé készített, míves, mégis modern kanál megfelelő eszköznek tűnhet egy leves elfogyasztásához, na de most, némi figyelemfelkeltő tányér-kocogtatáson kívül sok hasznát nem vettük volna, így elbizonytalanodtunk, és az elegáns környezetre való tekintettel még megérintésétől is óvakodtunk. Ki tudja? Lehet, hogy csak magas társadalmi körökben való járatlanságunk okozta értetlenségünket, miszerint le vagyunk maradva az aktuális gasztro-trendekről, a kandi-kamera felvétele láttán pedig már hahotázva figyelik vergődésünket!
Pedig a kés-villa sem tűnt jobb iránynak. Ott pöffeszkedett kanalunk a sor jobb szélén legkívül, a még várható fogásokhoz bekészített és legalkalmasabbnak vélt eszcájgok élén, mintegy őket a csatába vezetve, és micsoda illetlenség lett volna a vezért átugorva beljebb lépni és kivadászni egy kést a tányér-menti csatamezőről? De az igazi fejtörést maga az elv jelentette. Tényleg álljunk neki „levest” enni késsel és villával?!
Egymásra néztünk, és bár zavarunk palástolhatatlan volt, szerencsénkre a még éhgyomorra elfogyasztott két koktél, majd némi pezsgő már megalapozta annyira hangulatunkat, hogy kétségbeesés vagy elszomorodás helyett illetlenül hangos kacarászásba kezdjünk. Talán ez volt a jel, persze, lehet, hogy egy fejcsóváló pillantás, vagy bennfentesnek tűnő várakozás is megtette volna, de hirtelen megjelent asztalunknál már megszokott pincérpárosunk, hogy bár mosolygós, mégis kissé szúrós tekintetükkel rendre utasítsanak bennünket, más részről pedig megoldják az est addigi legfőbb rejtélyét. 
Mindig ketten jöttek, kezükben egy-egy letakart fogással, hogy azt szinte tökéletes szinkronban letehessék elénk, és egy pillanatra egymásra nézve, már-már összekacsintva, leemeljék a tetőt és felfedjék a Chef-úr soron következő remekét. Így érkeztek percekkel ezelőtt a partra-vetett rákocskák is a kis roláddal, viszont most nem volt a pincéreknél újabb feltűnő tányér, hombár vagy bármi más, jelentőséggel bíró asztaldísz. 
Összeráncoltam homlokom, nem emlékeztem rá, hogy kávét kértem volna, s hozzá tejet. Mint már említettem korábban, több mint egy évtizedet kell majd még várnom, hogy a kávé életem fontos részévé váljék, akkoriban sosem ittam, és egy ilyen vacsora közepén meg pláne nem! Akkor viszont mit keres jólöltözött felszolgálóink kezében egy-egy miniatűr kancsó, melyben hideg, esetleg langyos tejet szokás felszolgálni egy sötéten feketéllő presszó mellé, ha úgy kéri a kedves vendég?
Nem volt időm teoretikus kávézási szokásaimon túl hosszan merengeni, a pincérek máris mögöttünk teremtek, pontosan egymással szemben, szemünk elől rejtve, így mozdulataikat csak ezen a furcsa, élő tükrön át láthattuk. Így minden egyes alkalommal meg tudott lepni az egyes tárgyak és őket mozgató végtagok jobbról-balról látóterembe úszása, ahogy most is, mikor a valószínűtlenül pici kancsó koncentrikus körök leírásába kezdett tányérom felett, s a belőle kicseppenő folyadék kisebb foltokban összepiszkította a rákok pihenőhelyéül szolgáló, fehéren csillogó porcelántálat. 
Mikor a hullámzó tenger habjait ábrázolni igyekvő művész a vásznat naturális semlegességében hagyva csak a víz fodrozódó éleit emeli ki egy-egy lágy, mégis határozott ecsetvonással, törekedve a festék minél vékonyabb, takarékosabb felvitelére, mintegy a minimalista ábrázolásmód fenntartása végett, na valahogy ilyen hatást keltett az egyébként tényleg habok-fodrok színeiben játszó sűrű leves a csillogó tányér felületén. A négy rák és a rolád megúszta az „özönvizet”, makulátlanul várták, vajon ezekután mi következik?
Őszintén szólva, mi is kíváncsian vártuk a folyatást!
Most, hogy pincéreink hidat vertek a levesről, mint a hagyományos étkezések első fogásáról bennünk élő kép, és a tányérunkon megjelent inkább esztétikai, mint gasztronómiai mestermű közé, ismét magunkra maradtunk, hogy enyhén alkoholmámoros tudatunk tovább merenghessen a Michelin-csillagos étel-művészet rejtelmein. Hagyományos levesként még mindig nehezen volt értelmezhető a látvány, de legalább már nem volt kérdés: ami szemünk elé tárul, az maga a rák-leves, Chef-urunk remeke, méghozzá fogyasztásra készen: efelől nem hagyott kétséget a szinkronban elhangzott „jóétvágyat!”, - fel sem merült, hogy állatkáink valamilyen lében nyakig – már ha lenne nekik ilyen – valaha is még elmerüljenek. 
Egymásra néztünk, és kissé félénken, meggyőződés nélkül kezünkbe vettük a kanalat. Némi, illendőnek megint csak nem mondható tányér-csörömpölés kísérte kaparászás árán mindegyik rákocskához jutott egy kis lé, a rolád pedig csak úgy, szárazon is feltette a levesre a pontot. És ha  jól koncentráltál abban az öt rövidke másodpercben, miközben lehetőséged volt megtapasztalni az ízélményt, akkor utólag végtelen sokszor elmondhatod: a leves bár nagyon furcsa, mégis egy életre szóló élmény volt!

Nespresso – IMPB 2. 
Beletúrok az öblös üveg-gömböcbe, nem is tudom, mi lehetett az eredeti funkciója, évek óta ezt használjuk. Elég széles a karimája, hogy tömzsi kezem kényelmesen beleférjen. Színes kapszulák, mintás fóliák között kotorászok, igazából minden megfontolás nélkül. Akkoriban még nem voltam aktív kávéfogyasztó, gőzöm sem volt a nevekről, ízekről, különbségekről.  Napoli meg kazaar, Arpeggio és Venezia, erősebb, gyengébb, piros, kék, lila... Felirat, jelölés, na az nincs egyiken sem, (tessék tanulmányozni a prospektust, megtanulni a színeket, mintákat!) - így maradt a csukott szemmel sors-húzás. Ez jó lesz, Bea ma ilyet iszik! 
Kapszula a gépbe, kar érzékien rácuppan – ez már-már egy rituális mozdulat – gomb megnyom (beállítani úgysem lehet semmit), kis morgás, sziszegés, és már folydogál is a kávé, majdnem kész. Azért egy apró trükköt csak bevetek! Mivel kapucsínó híján Bea a hosszú tejeskávét szerette, ahhoz pedig a normál presszó mind hosszában, mind ízében kevésnek bizonyult, úgy tudtam növelni a mennyiséget felvizesedés és keseredés nélkül, hogy a kapszulát a rövid kávé lefolyása után elforgattam egy kicsit, és még egy fél időre visszazártam, újrahasznosítottam. Mivel így más pontján szúrja meg a fóliát a gép, pumpálja át a vizet, a még érintetlen részek is átmosódnak. Nespresso, kicseleztelek! 
Mindig ellenállónak gondoltam magam a reklámokkal szemben. Kifejezetten ritkán veszek meg valamit csak azért, mert a TV-ben, óriásplakáton, interneten hirdetik, sőt, sokszor elhatározom, hogy kitolok velük, és csak azért sem azt fogom levenni a polcról, amit a marketingesek rám akarnak tukmálni. 
De mégis, milyen erős hatása van egy évtizedeken átívelő, jól felépített kampánynak. Bárhogy is küzdesz ellene: hatása alá kerülsz. Mondjuk, ha belegondolok, én ebben is fordítva működöm. Nem azért választottam Nespresso gépet, mert George Clooney a reklámarca. Amikor kezdte megadni magát az előző, nem is emlékszem milyen márkájú, de valami diszkont élelmiszerlánchoz köthető gép volt, (ami egyébként nem is adott sokkal vacakabb kávét, mint nagy nevű eredetije), akkor egy Beával közös plázalátogatás során megláttunk egy Nespresso butik kirakatában egy akciós és még jól is kinéző kávéfőzőt, és ezzel el is dőlt a folytatás. 
De Clooney-ra visszatérve, miközben folydogált a kávé, minden igyekezetem ellenére is reggelenter beugrott az arca, eszembe jutott a neve, nem tudtam szabadulni tőle, annyira összekötődött személye a kapszulákkal, és a dizájnos kis géppel.
Magamnak sosem, minden reggel kizárólag Beának főztem kávét. Ez volt az ébresztő, a jóreggelt puszi, a bíztatás, hogy a mai napban is lesz valami szerethető, elmúlik a délelőtt, a korai órák – ezeknek már a gondolatától is rosszul volt, és eljön a délután, amikor otthagyhatja az irodát, és akár még valami kellemes, felemelő is történhet vele. 
Persze a hétvégék, szabadságok, utazások reggeljei egészen másképpen teltek, de egy fix pont mindig volt: a kávé. Kelhettünk hajnali háromkor, (ugye azok a fránya hat körül induló repülők), egy Nespressora akkor is volt idő. Ha pedig tehette, akár délig is képes volt aludni, de akkor is nehezen, kómásan kelt, így a kávé és a hozzá kötődő rituálé akkor is elmaradhatatlan maradt.  
Már akkor is éreztem, hogy a gombnyomogatásnál, kapszula-forgatásnál jobban érdekelnek a kávék variációi, elkészítése, története, de akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan kávézót nyitok, hobbi-barista leszek, arra meg végkép nem, hogy gurman kávé-fogyasztóvá válok. 
Azóta már otthonra is vettem egy egész komoly kis presszó-gépet. Már-már antik darab, természetesen a huszadik századi olasz ipar remeke. Olcsón adták, hiszen csak egykaros, túl bonyolult a mai elvárásokhoz képest, tapasztalatlan pultosok az esélytelenek nyugalmával nézhetik: jó kávét sosem fognak készíteni vele. Komoly helyen, magára valamit adó barista meg nem égeti magát ilyennel... Szóval nincs rá komoly kereslet, nemes belsője keveseket érdekel, de nekem, otthonra pont jó. Sok gomb van rajta ezer variáció, játszottam, kísérleteztem is sokat vele. 
De mostanában itt áll elárvultan, nincs kinek kávét főzni, csak magam miatt meg nem fűtöm föl, nem indítom el. 
Pedig hiányzik. Rápillanatok a gépre, elkerülni sem tudom, hiszen minden hajnalban-reggel ott megyek el mellette, és elszorul a szívem. Jól esne bekapcsolni, és a régi örömmel, lelkesedéssel lefőzni egy igazi eszpresszót, esetleg csinálni belőle egy kapucsínót, és ágyba vinni, mint sok-sok éven át Beának. És az sem számítana, hogy profi gépen készül, vagy akár csak egy kis vacak Nespresson...

Gasztromerengés egy tál túróspalacsinta fölött
Vasárnap estére már csak nyolcan maradtunk az egész kastély-szállodában, elment a hangoskodó csoport is, amely talán egy tucat, nálunk pár évvel fiatalabb nőből és 2-3 férfiból állt. Ezt persze nem bántuk, mert már untuk, hogy minden étkezést káoszba fordítanak, és akárhogy kerestük azt az időintervallumot, amikor ők nincsenek lent az étteremben, mindig beléjük ütköztünk!   
Valami furcsa kettősség volt a viselkedésükben. Napközben az egyik társalgó félhomályában lelki gyakorlatot végeztek, keresték az örök igazságot, vagy valami hasonló, számunkra megfejthetetlen tevékenységet folytattak órákon át. Este, vacsora után pedig a gurujuk által tematizált, kötetlennek egyáltalán nem nevezhető beszélgetés zajlott közöttük. Biztosan elhitették magukkal, hogy élvezik a napi programot, valószínű sokat is fizettek a részvételért, de külső szemlélőként nagyon más volt a meggyőződésem!
A túlzott, merev fegyelem és a megfelelési kényszer az étkezések alatt bosszulta meg magát: kényszeres szaladgálás, termen átívelő kiabálás, hadonászó érzelemnyilvánítás okozott instant káoszt az amúgyis szűkös étteremben. A már-már rosszullétbe torkolló habzsolás, és nyakló nélküli alkoholfogyasztás pedig tovább borzolta a maroknyi, nem körükbe tartozó vendég kedélyeit. 
Nos, ezek lettünk volna mi, és a vasárnapi vacsoránál nagyon élveztük a csendet annak ellenére is, hogy a minimális létszám gazdaságtalanná tette a svédasztalos tálalást, így á la carte dönthettünk a „kérünk vacsorát, vagy nem” bőségesnek nem nevezhető választékából. Persze, ennyire nem volt vészes a helyzet, a szombat este tálalt fogások vagy a már megismert módon, vagy kisebb metamorfózison átesve köszöntek vissza a szóban felkínált lehetőségek között. 
A „húsleves gazdagon” egy olyan alappillére a hazai wellness-gasztronómiának, melyet akkor sem kell magyarázni, ha minden étkezésnél újra és újra feltűnik, a pörkölt, tokány, ezzel-azzal bolondított szaftos húsdarabkák – jobb esetben szeletek így-úgy-amúgy módra szintén gyanún felül állnak, talán még ízesebbek, érettebbek is másnap, harmadnap, hasonlatosan a rakottkrumplihoz, ami minden újramelegítés után csak finomabb lesz. Igazából csak a rántott cuccokkal meg a „hasábbal” kell vigyázni, ezeknél az újrahasznosítás nehezen palástolható. Félreértés ne essék: erre vonatkozó, bukott kísérleteket bőven láttunk már, elfogadható megoldást még soha! 
Esetünkben a jóindulathoz kétség sem férhetett, az egyébként meglepően házias ízvilágú újra tálalt ételek egyáltalán nem rontották a vacsora egyébként inkább csak pislákoló, vidékies nyugalmat árasztó fényét. Amolyan nagy buli utáni hangulat volt ez, mint egy jelentősen túlgondolt családi összejövetel másnapján, amikor a rengeteg megmaradt étel újra előkerül a hűtőből, hogy sokkal csendesebb, bensőségesebb hangulatban próbáljuk meg a pazarlás és feleslegesen befektetett munka képzetét zárójelbe tenni. 
A háziasság látszatára Piroska néni misztikus alakja még rá is erősített. Ő volt a séf, a főszakács, de többé-kevésbé a kukta és az inas is egyben. Soha nem tanult főzni, egész biztosan beletört volna a bicskája minden modern, újragondolt, csak sok idegen szóval leírható fogás elkészítésébe. De a fél évszázados háztartás-vezetési gyakorlat, a végtelenségig begyakorolt mozdulatok, a már csukott szemmel is tökélyre fejlesztett fűszerezés visszaköszönt a hagyományos ételek egyszerű, de hibátlan egyensúlyú ízvilágában. Nincs olyan szakácsiskola, ahol ezt el lehetne sajátítani! Ez egy érzék, ami születhet veled, esetleg kialakulhat, de nincs tankönyv, oktató vagy gasztroblogger, aki ezeket az arányokat, nüánszokat meg tudná tanítani.
Elfogadom a hagyományos magyar konyha ízeit, értékelem jól elkészített ételeit, jóllakottan hátradőlök elfogyasztásuk után, de nem elégítenek ki, nem kapok tőlük semmi olyan pluszt, amelyre örömmel csettinthetnék, emlékezetes maradna. Az tesz boldoggá, ha úgy érzem: valaki kreatív és bátor volt a konyhában: megpróbált újat alkotni, és sikerült is neki. Alapul vette, kitalálta, hozzátett valamit, a végeredmény pedig legalább egy kicsit más, meglepő: az első falatnál felkapom a fejem, és nekem is el kell gondolkodnom, mi fog meg benne, miért olyan kellemes, hogy alakulhatott ki az ízvilág? Mi az a titkos, de legalábbis váratlan összetevő, elkészítési mód, amely megkülönbözteti ezt az ételt az ezer korábbitól? 
Na itt, ilyen élményem nem volt, nem mintha az előző esték svédasztalainak választéka, konformizmusa után bármi hasonlóra számítottam volna. Mondjuk úgy, hogy szerencsésen végiglavíroztunk a kirendelhető fogások útvesztőjében, már-már elégedettséggel töltötte el lelkünket Piroska néni végtelenül hagyományos, de gyomrunkat kellemesen megülő főztje. 
Végül az egész étteremben csak négyen maradtunk. Két asztallal odébb egy fiatalabb párocska desszertre vonatkozó bátortalan választása –  „szelet csokitorta és somlói galuska” következményeit emésztgette: a távolból sem volt nehéz arcukról leolvasni, az est ezen felvonása nem vált sikertörténetté! 
Pedig az első és az utolsó benyomás a legfontosabb! Előbbire a vacsora ezen szakaszában a jóllakott halandó már nem is igen emlékszik, utóbbira viszont néhány szerencsés, az édességek mikrokozmoszát távolról kerülő embertársunkon kívül mindenki bőszen készül! Egyrészről már a leves óta úgy teszünk, mintha azért ennénk kevesebbet az egyes fogásokból, hogy a végére még maradjon hely a desszertnek is, másrészről azon meggyőződésünk vezet bennünket, hogy a sokszorosan túlteljesített energiabevitel után már teljesen mindegy az az extra párszáz, rosszabb esetben párezer kilokalória, melyet a svédasztalok távolabbi zugaiban rejtőzködő, suttyomban repetázható sütemények, pohárkrémek, pudingok jobb esetben friss rétesek, somlói galuskák formájában még szervezetünkbe passzírozhatunk. 
És ez boldoggá tesz minket, örömet ad nekünk, és a cukormámor még akkor is pozitív érzésekkel kísér fel szobánkba – jobb esetben egy kis esti sétára, ha egyébként maguk az édességek, ahogy az ilyen helyeken lenni szokott, csapnivalóan rosszak voltak.
Bennfentes információm szívemet melengető birtokában a desszert-felsorolás végére csak úgy odavetett túróspalacsintát választottam, bár a bizonytalan hanghordozás és elhalkuló mondatvég már akkor felvetett bizonyos kérdéseket bennem... De a csokitorta számomra úgysem nagy vonzás, és bár a somlóit szeretem, látva vacsoratársam eltorzult arcát, minden naivitásom ellenére sem tudtam volna nagy reményeket fűzni kirendeléséhez, több lehetőség pedig nem volt!
Túl gyorsan hozták, és nem is nézett ki valami jól. A mikrohullámú sütő palacsintákra általánosan vonatkoztatható barbár behatása vitán fölül állt, úgy gőzölgött mindkét végén a felforrósodott túró, mint ahogy egy éppen felborult gyárkémény adhatja ki magából az utolsó leheletet. De a valódi bajok még csak most kezdődtek!
A megsavanyodott (ráadásul említetten felforrósított) krém csalódást keltő szörnyűségén túl már megjelent az a gyomorforgatóan keserű, a rothadás megindultára figyelmeztető íz is, ami után ember nincs, aki bekapna még egy falatot. Ha nem voltál túl torkos, és az egyértelműen romlott étel csak egy kis darabja került a szádba, csúszott le a torkodon, akkor egy korty vízzel, jobb esetben kezed ügyébe eső alkohollal, tömény cukros üdítővel leöblítheted, megnyugodhatsz, és ezután már vérmérsékletednek megfelelő utat választhatsz csalódottságod és felháborodásod kifejezésére! 
Viszont a falánkság ilyen helyzetben kellemetlen, de túlélés-stratégiai szempontból akár előnyös is lehet: ha a „felismerés” előtt egy fél palacsintát már a szádba tuszkoltál, akkor nem marad más menekülőút, mint az asztali etikett teljes mellőzését jelentő azonnali kiköpés! Nem lesz szép látvány, az asztaltársaság biztosan nem lesz hálás érte, de a muszáj nagy úr!
Az olvasó fantáziájára bízom, velem hogy történt meg az eset, annyit elárulhatok, hogy utána egyáltalán nem voltam decens, sem nyugodt.  
Mindezek ellenére a palacsinta-sztori igazán méltó véget ért. Jól tudták, hogy vaj (túró) van a fülük mögött (de akkor minek hozták ki – könyörgöm?!), és rosszallásomat gyorsan csillapító, sűrű elnézéskérések közepette egy bő negyedóra elteltével kihozták Piroskanéni frissen, hajszálvékonyra kisütött, sok-sok mazsolával gazdagított, hibátlanul ízesített, friss túrókrémmel megtöltött palacsintáját. Nem kettőt, nem négyet... egy egész tálra valót! Nem lehetett ellenállni neki, degeszre zabáltuk magunkat! Oh... jajjj!
Hogy honnan került elő hirtelenjében az isten háta mögött, vasárnap este minden friss hozzávaló, és ha ott voltak, akkor miért nem lehetett belőlük elsőre ilyen álomfinom túróspalacsintát készíteni, tálalni. Néha még azóta is ezen gondolkodom. 

Italbolt a világ végén – IMPB I.
Festői dombok és bizony nagyon szegény falvak között kanyargott utunk, pedig alig két órára voltunk Budapesttől. Na nem autóval, akkor bizony már a borsodi végvárak is elmaradozhattak volna mögöttünk. Bicajaink nyergében ültünk, bátran vágtunk neki ezen a szép, őszi szombat reggelen a közel 100 kilométernek, hogy egy keddig tartó sporttal tarkított wellness-ezésre elmeneküljünk a bezártság elől. A Covid első évében jártunk, éppen nem volt tilos a lakhely elhagyás, átmenetileg lazítottak a szabályokon.
Szegényes kocsmák, letűnt korokra emlékeztető ABC-k, nagyritkán fagyizók jöttek szembe, de mivel ezek akár félórákra is lehettek egymástól, így, ha elegünk lett a tekerésből, akkor nem válogattunk, betértünk oda, amit találtunk éppen.
Kanyar jobbra, kis lejtő, majd kopottas terecske balra, kérdés sem férhet hozzá, ez a falu közepe, „Italbolt” felirat hirdeti a kínálkozó lehetőséget. A teraszon senki, de már nem csodálkozunk, nem ez az első település, melyben élő lélekkel nem találkoztunk utunk során. Bent azért néhányan támasztják a pultot, asztalokat, a vidéki csönd és szélsusogás után zavaró a hangzavar, amit csak fokoz a múlt századból ittragadt kétkazettás-CD-s rádióból torzan üvöltő tuc-tuc zene. Még alig múlt dél, így inkább csak az állandósult alkoholmámor köszön vissza a ránk csodálkozó arcokról, a napi rátöltésnek egyelőre még az elején járnak. Na de hol van még az este?
Rendelnénk, de akadályba ütközünk. Ásványvíz nincs, „nem keresik”, szódát tudnak adni ballonból. Mire nem jó a kulacs, megtöltik szívesen. Ha meg már úgyis szóda, akkor igyunk fröccsöt, az legalább van, sőt, errefelé egyenesen kötelező. Valami üdítő volt a terv, most nem ártana a cukor sem, de látva a cola-hűtő „választékát”, rábólintunk az ajánlatra. A kávénkba némi rábeszélés árán sikerül tejet szerezni, így elkészült a helyi „káppuccsínó”, igen, így mondják errefelé, Á-val meg két P-vel, esküszöm, még bele sem kóstoltam a fröccsbe, már kuncogtam mindenen. 
Készpénz nélkül még mindig nem megyünk le a falusi Magyarországra! Főleg, ha kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe, fogadd meg ezt a tanácsot, nyájas olvasó. Elvben ma már kötelező a terminál, (akkor még nem volt az), de másképpen mosolyognak rád, ha bankjegyeket, és nem plasztikkártyát veszel elő. Ha egyáltalán lenne mihez hozzáérinteni... 
Ezen megfontolásból fel voltam szerelkezve, még komoly öt- és tízezresek is vastagították pénztárcámat, de a 920 forintos végösszegre kikerekedtek a szemeim! A két kávé is... meg a fröccsök... a sok szóda... próbáltam felsrófolni az árat, de a pultos kislány lesajnáló pillantások közepette megnyugtatott, hogy kitűnően tud számolni. 
Két darab ezrest tettem le a pultra, a másodikat egyből, már-már mérgesen visszapöccintette hosszú csillogóra lakkozott körmeivel, mintha azt hinné, hogy még sokallom is az összeget, és csak szórakozom vele. Tedd csak el, köszönjük, nyugtattam meg, na erre meg ő csodálkozott el nagyon. Nem hogy ekkorához, kb. semmilyen jatthoz nincs hozzászokva – tudtuk meg később. Rögtön meg is változott a hangnem, mit nem tesz errefelé az otthon már lassan csak parkolópénznek elegendő ezer forintos bankjegy.
Kérdezősködni kezdett, többen is odajöttek, beszélgetésbe elegyedünk. Mindenből tanulhat az ember és bevallom, nem sokszor van alkalmam bepillantást nyerni ebbe a közegbe, így érdeklődve követtem az eseményeket. Merre tartunk, hogy kerültünk ide? – tette fel a kérdést olyan csodálkozással hangjában, mintha itt turisták, idegenek meg nem állnának soha. Fura ez, gondoltam, pedig, nem a világ végén vagyunk! - vagy mégis? Az összeverődött kis csapat követett minket a napsütötte teraszra, vascső-keretes, sokszor mázolt asztalok, székek nyújtották a komfort-érzetet. A biciklinyereg után nem is rossz opció... 
Újdonsült barátaink nézegetik a két biciklit, Beáé e-bike, enyém agyváltós, szíjas, egyedi építés, hitetlenkedő fejcsóválás, egyiket sem értik. Megveszem, ha el kell adnom a házam, akkor is! – poénkodott Sanyi, nem hagyva kétséget, furdalja az oldalát a kíváncsiság, mennyit is ér egy ilyen gép. Elgondolkodom, meg szabad-e mondani az igazat?! Lehet, picit hangosak, de sokkal inkább sajnálat, mint félelem volt bennem egy olyan érzéssel párosulva, hogy a légynek sem tudnának ők már ártani. Közben elgondolkodom, hány évesek lehetnek ezek a férfiak. A körülmények ismerete nélkül hatvanasra becsülném őket, így, az életükben torkukon legurított alkoholmennyiség pontosabb ismerete nélkül elképzelésem sincs. Később kiderül, húszat tévedtem volna... 
Kipróbálhatjuk? – jön a következő kérdés, ami egy kőbányai italbolt teraszán biztos nem lenne jó ómen, de itt, akkor már fel sem merült bennem a rosszindulat gyanúja sem. Nagy dolog a mi látogatásunk az ő életükben, színes epizódként vonulunk majd be az italbolt monda-világába!  Miközben bámulják Beát feszes bicajos ruhájában (őt a nagyfröccs után már ez sem zavarja), továbbra sem hagyja őket nyugodni, mennyibe kerül egy ilyen bicaj. Mikor meghallják, hogy 3 millióért még nem adnám nekik a kettőt, akkor el kell telnie egy bő fél percnek, hogy egyáltalán feldolgozzák az információt. 
Csak a városi hobbi-alkoholista fél kerékpárra ülni ittasan, itt meg is állna az élet, ha null ezrelék felett senki sem pattanna nyeregbe. 
Az első akadályt, az én gépem kipróbálását simán vették a próbát komolyan gondoló bátrabbak, végül is azt is tekerni kell, értetlenkedés ide, hitetlenkedés oda, a végeredmény ugyanaz, mint az ezeréves láncos drótszamarak esetében. 
Na de az e-bike... Igyekeztem felkészítettem őket a várható élményre. Olyan érzés lesz, mint egy megbokrosodó ló a szekér előtt – próbáltam a helyi viszonyokból példát meríteni. Fejcsóválva fogadták a figyelmeztetést, nehogy már megmondja nekik valaki, hogy is működik ez az izé...
Nagy volt a placc, autó, amióta ott ültünk közelünkben nem járt, maximum a véletlenszerűen elszórt villanyoszlopok képezhettek volna komolyabb akadályt, de a részegek védőszentje megóvott minket minden bajtól: ők nem törték össze magukat, Beának meg sértetlen maradt a biciklije, volt mivel továbbmenni!  Már ezek is nagy szavak, de amit ezek a kendek ott levágtak, az minden pénzt megért. Eközben mi már a második hideg fröccsünket kortyolgattuk – bár nem akartam elfogadni, de ránktukmálták, ez is rásegített hahotázós jókedvünkre. 
A cirkuszi akrobaták, bohócok és zsonglőrök együttes erővel sem tudnak olyan műsort rittyenteni, mint amilyet ezek az életüket borgőzben tengető jó atyafiak ott előadtak nekünk. Vérmérséklet szerint hangos káromkodással, a mindenható sűrű emlegetésével, vagy a falu csöndjét megtörő, fülsiketítő kiáltásokkal konstatálták a pedál megtekerésére előbújó „varázserőt”, ami vágtázó paripaként repítette őket, persze mindig rossz irányba, ijesztő sebességgel, rémisztően közel mindenhez, ami útjukba állhatott. 
Remegő lábak, hitetlenkedő arckifejezés, hálás tekintetek zárták a műsort, mikor búcsúzkodni kezdtünk. Ideje volt tovább kerekeznünk, messze volt még a szálloda.
Azóta is sokszor eszembe jut ez a számomra oly keser-édessé vált történet, és ha nem is ilyen színesen, de egy-egy társaságnak már elmeséltem korábban is. Most pedig veletek osztom meg, és majd folytatom is, hiszen nem is tudjátok még micsoda,  többek között „gasztro-kalandok” vártak minket ezen a hétvégén! De ezek már egy másik glosszára maradnak!

Sajttorta
Mindketten tudjuk, hogy mennie kell. Mindketten tudjuk, mégis szinte lehetetlen megszólalni. Itt állunk egymással szemben, s akárcsak görcsbe rándult gyomorral felhívni, most is, szemtől szembe is oly nehéz feltenni a magától értetődő kérdést: Hogy van Zsuzsi?
Hogy lenne? Nem mondjuk ki, de a műtét óta, ami sajnos sikertelenül zárult, mindketten tudjuk. Küzdünk – ez Tibor szava járása, és a hangsúlyból kihallani: már csak idő kérdése. Legyint miközben elfordul, erős, úgy mutatja magát. Nincs választása, ki kell tartani, talpon maradni, hinni és hitet adni, már csak a gyerekek miatt is. 
El sem tudom képzelni milyen nehéz lehet így kelni és feküdni, várni, és elfogadni. Félni a jövőtől, elképzelni, hogy mi lesz majd akkor, mi lesz utána. Magunk előtt is szégyellni az éjszaka ránk törő gondolatot: legyünk már túl rajta! – s kívánni a mindenhatót, hogy villámokkal és tüzes vassal büntessen eretnek gondolatunkért. Keresni az örömet, úgy tenni, akár csak pillanatokra, mintha minden rendben lenne, kapaszkodni munkába, sportba, bármibe, ami egy percnyi megnyugvást adhat. 
Nem ismertem közelről Zsuzsit. Néhányszor találkoztunk csak, akkor már beteg volt. De mindig a jókedv, a bizakodás, az emberek és az élet szeretete sugárzott belőle. Kár, hogy előbb nem találkoztunk, jó lett volna egészségesen, felhőtlenül boldognak, vagy legalább „csak” a mindennapok apró-cseprő bosszúságainak kereszttüzében látni, megismerni, beszélgetni vele. 
Ilyenkor, a halál árnyékában jön rá az ember, mennyire nem számít semmi más. A tönkrement hűtőgép, a közlekedési bírság, a gyerekek rossz jegye. A hétvégi időjárás, a szomszédasszony pletykái, az odakozmált almáspite. Mennyire nem lényeges, olyan mindegy, hogy a fene egye meg!
Édesanyámat juttatta mindig eszembe, talán azért is volt rögtön szimpatikus Zsuzsi. Az a kihalófélben levő, igazi, még a mai gyerekek által is szeretett, tisztelt tanár, klasszikus értékeket valló családanya, feleség. És persze esendő asszony, aki próbál az élet minden területén megfelelni, de mint egyikünknek sem, tökéletesen neki sem sikerült. Bárcsak ne vették volna olyan komolyan, de ezen már nem változtathatunk...
Anyu is nagyon fiatal volt, 67, mikor tíz év küzdelem és reménykedés után a leukémia elvitte. Hasonló életút, ugyanaz a szomorú, korai befejezés. De könyörgöm, Zsuzsi még csak 50 volt! – de neki valami még szörnyűbb, a hasnyálmirigy jutott!
Mire alkalom lett volna, már nem tudott eljönni, inni egy igazi bányait, végigkóstolni Szilvi sütijeit. Minden nappal többnek tűnt az a 250 kilométer! – hát pár hete meglátogattam, vittem egy nagy tálca sütit. 
Honnan tudhatná az ember, hogyan lehet ebben a helyzetben örömet okozni. Pedig annyira jó lenne valamit tenni, adni, egy pillanatra feledtetni a bajt, a fájdalmat, az elmúlás fenyegető, sötét árnyait. Mi az a pár szelet süti, legyen az saját, bármilyen finom, nemes is! De talán a könnyek, a lányok együttérző pillantásai miközben mesélem a fájdalmas történetet. Ilyenkor azért átfut rajtam a kérdés: létezik-e valamiféle Mindenható?
Nagy vendégjárás volt akkor, szombaton, valaki megette a sajttortát, végül nem jutott belőle Zsuzsinak, megbújt a többi magasabb, feltűnőbb süti mögött. Pedig az a kedvence, nem maradhat ez így! A véletlen segített. Eltelt egy hónap, és újra mentem. Nem a sajttorta miatt, bevallom. De ha már menni kellett... 
Egy igazi, nagy, kerek mangós sajttortát sütöttünk. Neki készült, csak neki. Benne mindazzal a racionális emberben talán a gyerekkorból megmaradt csodavárással, reménykedéssel, ami a józanodás előtti pillanatban elhiteti vele, hogy a jóakarat, a szeretet minden rossztól megóv, minden bajon átsegít. 
Talán így is lett. Még ideát megehette, tudom, ízlett neki. 
Jó étvágyat örökre, drága Zsuzsi!

Árnyak az erdőben
Nem világított más, csak a téli hófelhők szétnyíló sebein áttüremkedő vékonyka hold. Az is csak oly haloványan derengte be a kis erdei ösvényt, mint egy távoli házikó függönyén át kiszűrődő lámpafény. A feltámadó szélben mérgesen zúgtak a fenyők, ágaikat összeborzolva félelmetes árnyakat festettek a kavargó avarba és a fodrozódó, éppen csak be nem fagyott pocsolyák halovány tükrére.
Álom és valóság keveredett, a város szikrázó fényeihez szokott ember érzékszervei felmondták a szolgálatot: magunk sem tudtuk, mi a valóság, s mi csalfa képzeletünk játéka, az egy-egy pillanatra lehunyt szemünk mögött megjelenő álomvilág. 
Bentről, a meghitt biztonságból még bátran, bizakodón indultunk neki, hogy megtegyük a rövidnek tűnő utat, azt az alig egy kilométeres kacskaringót, mely a domb tetején álló régi, de immáron szállodaként felújított kastélyhoz vezet. 
Hívogatott az erdő susogásán át is felsejlő zene, a vidáman kurjongató közönség ide is leérő hangfoszlányai. Mielőtt a fák közé értünk volna, még felnéztünk a dombra, s elképzeltük a sok szebbnél-szebb ruhába öltözött, boldognak tűnő embert, kik a csillogó termekben a szférák zenéjére önfeledten lejtik táncukat. Vigaszságuk végre megtörte a hosszú mélabút és csendet, mely már időtlen idők óta az erdőre, és odalent a síkságra borult. Mennyország a hegytetőn, isteni vigalom, mégis inkább az emberi hívságok ragadtak magukkal: lakoma, tánc, egy éjszakányi önfeledt dorbézolás. Mindenki vágyik rá, legalább egyszer, s ha már megvolt, akár ezredszerre is! 
Nem elindulni volt nehéz. Kézenfogva, egymásnak erőt adva, bátran lépkedtünk a fák között felfelé, de ahogy az első kanyar után magunk mögött hagytuk a jól ismert, biztonságot adó kis parkot, úgy nőtt a belső feszültség, csökkent az önbizalom. Szótlanul jártunk, a távoli hangok morajlását lassan elnyomta egyre zihálóbbá váló lélegzetünk.
Róka! – ott szalad. Ugye te is láttad? – suttogta szinte kiáltva, mint aki nem tudja, hogy meg merjen-e szólalni, ezzel felhívva magára a figyelmet, vagy hangjával igyekezzék félelmet kelteni a csak pillanatra feltűnt, de előtte, s azóta is láthatatlan ellenségben, miközben megtorpant, bizonytalanul. 
Én nem láttam semmit. Tán egy pillanatra elbambultam vagy csukva volt a szemem, s mire fürkészni kezdtem a homályba burkolódzó bokrokat, már semmi sem utalt sem rókára, sem más váratlan útitársra a haloványan belátható pár méteren. Hátrébb meg csak a tátongó sötétség, a fel-felmorajló szél és a távoli zene foszlányai, sehol egy gyanús hang, zajkeltő moccanás. Így a pillanatnyi megállás, elmerengés után szívem szerint már mentem volna tovább, de ő ijedten szorította kezem, és félelemmel teli hangon kérte... legyünk őszinték! - parancsolta a visszafordulást. 
Később, már nyugalomban, biztonságban, mikor megeredtek szavai, emlékeiben a róka balról jobbra szaladt, s kissé átlósan keresztezte utunk. Még azt is fel tudta idézni, hogy mielőtt eltűnt az ösvényt szegélyező kis töltés mögött, fejét felénk fordította, s ijedt szemében vészjóslóan tükröződött vissza a hold. Bevallom, hitetlenül, de ráhagytam, biztosan úgy sem tudhatom meg soha. Ahogy igaza is lehet, úgy megviccelhette képzelete, s érzékszervei: egy felcsapódó faág, vagy a szél által felvert, keresztbe átsöpört falevelek csoportja is tűnhetett rókának, ez elég lehetett, hogy a magát addig s utána is erősnek mutató, de a mélyben háborgó, ijedt lelke megálljt parancsoljon, ne engedje tovább.
Csalódáskeltő volt a visszafordulás. Talán az első perctől tudtuk, hogy sohasem érthetjük el az oly közelinek tűnő dombtetőt, a fényeket, a zene hívogató szavát. Mégis nekiindultunk, de szorongó énünk, mely nincsen hozzászokva az éjjeli erdő félelmetes zajaihoz, sokszor képzeletünkkel játszó, álmainkat s félelmeinket idéző árnyaihoz, akkor bizony elhitte, hogy nincs tovább, s bármennyire vonzza, amit a távolban lát, s amit a suhogó erdő zajain át hall, mégsem volt képes átlépni saját holdkeltette árnyékát. 
Hát visszatértünk.  Csalódottan, hiszen tudtuk, valamit otthagytunk az erdőben, kihagytunk az életükből, megfutamodtunk, eliszkoltunk, s ki tudja, lesz e még mód, s idő valaha is újra nekiindulni. Persze, itt lent a völgyben megbúvó kis házban is megvannak az élet apró örömei. De ha átszűrődik a hang s a fény az erdő ködös leheletén, ha már nem titok többé, hogy van fent is, ahol vár a színes forgatag, egy izgalmas, talán néha túl hangos, mégis boldogító mulatság, melynek lehet akár élet is a neve, akkor bár a völgy csendje ma-holnap még kielégíthet, de a vágy és a vonzás már nem elnyomható. 
Bennünk él, s amíg meg nem próbálunk újra feljutni, addig nem nyugszik, velünk marad.  

Jura, az öreg kávéautomata
Itt zörög mögöttem, pár méterre, jól hallom, de már megszoktam, nem idegesít. Átmossa magát, felfűt – de minek – pumpál, hörög, pöffeszkedik. Irodai kávéfőző, olyan darálós automata, ami kis jóindulattal még tejet is habosít, valami capuccino-szerűséget is készít nekünk. 
Régi jószág nálunk, és már akkor sem volt új. Amolyan felújított, már használták valahol, de a gyártó garanciát vállal rá – kedvező áron adták, és talán tíz év is eltelt azóta, hogy lecsaptam rá egy Váci úti bemutatóteremben, ahova teljesen véletlenül vetődtem el. Találkozóm volt a sarkon, érdekes, gőzöm sincs ma már, hogy kivel és miért futottam ott össze. „Kések egy fél órát – bocsi”, jött az SMS, hideg szél fújt, autóm messze állt, itt pedig kávét ígértek minden betérő vendégnek a kirakati felirat szerint. 
Az a szép, hogy akkoriban még maximum hébe-hóba ittam kávét, az irodában meg még annyira sem. Olaszországban egyszer-egyszer, már csak elvi alapon is, éjszakai autózás közben, az ébren-maradás végett, az energiaitalt máig ki nem állhatom. Kávéfőző vásárláson életemben nem gondolkodtam, otthonra minek, az irodában meg ott volt a tipikus kapszulás, a kollégák boldogan elvoltak vele, a célnak bőven megfelelt. 
Elegáns, már-már grandiózus tér vett körül, csillogó polcok, kevés, de elegáns portéka – minden, ami a kávézással kapcsolatba hozható – már-már kápráztatóan erős, mégsem zavaró világítás, és feltűnő, pedáns tisztaság fogadott. Dubaj jutott eszembe, évekig dolgoztam ott, és a sugárutak mentén rengeteg elegáns bemutatóteremben, képviseletnél, üzletben jártam, vagy csak bámultam kirakatait. Árultak ott mindent, mobiltelefontól kezdve az orvosi műszereken, autó-felszerelésen keresztül a textiláruig, persze nem egyszerre, a lényeg a szakosodás, a profizmus és kiválóság sugallata. Ott ez a hozzáállás, nagyvonalúság természetes, persze a piac is megvan hozzá, megfizeti, de egy ilyen üzlet itthon, a Váci úton meglepett! 
Nem vagyok egy impulzus-vásárló, de lenyűgözött a hely, és az ott dolgozók által megteremtett kellemes hangulat. Kiváló kávét kaptam, gondosan készítették el. Szép volt a csésze, kedves a szó, pedig nem is tudhatták, mi járatban vagyok. Egyszerűen nem volt képem kijönni anélkül, hogy legalább valami érdeklődést ne mutatnék, és ha már úgyis kérdezősködnöm kellett, gondoltam, miért ne lepjem meg kávézós kollégáimat egy szép új géppel, ami biztosan finomabb, meg többféle kávét készít, s talán a belevaló is olcsóbb, mint a sok-sok kapszula. 
Százhatvanezer – hangzott el az általam vártál jóval alacsonyabb ár, a dupláján sem csodálkoztam volna, de mondhatom, ennél felkészületlenebbül soha még egy doboz gyufát sem vásároltam soha. Tudtam, hogy megveszem, de azért még belealkudtam néhány kiló kávét, meg a kiszállítást. 
Szidjuk sokszor, főleg én. Az utóbbi években, ahogy elindult a kávézó, rászoktam a minőségi cortado-ra, capuccino-ra, (feketén nem bírom), de készíteni is szeretem, beállok a pultba, hobbi-barristáskodom, de ha bent vagyok, itt is megiszom egyet. Persze ilyenkor sosem akar működni, nyávog, pittyeg, panaszkodik. Elfogyott a víz, a kávé, megtelt a csepegtető tálca, a zacc-tartó, vagy a legjobb üzenet, elkoszolódtak a csövek, tisztítást kérek! 
Már-már gyanús: nincs is igazi baja, csak szívat, mert unatkozik, lelke törődést igényel. Pár perc küzdelem, vízkiöntés-feltöltés-ürítés-tisztítás, és végül felpörög a daráló, felszisszen a pumpa, kicsöpög a kávé.
Persze, sosem az igazi, csak olyan automata-kávé ez, sok nemes íz nem szorult bele, de én, ha csak megszokásból is, de azért szeretem. 
Lassan bezárjuk ezt az irodát, elköltözünk innen. Hiányozni fog zörgése, hörgése, meg a bosszankodás. 
Jura barátom megszolgáltad az árad, nyugdíjba mehetsz! 

Az eindhoveni járat
Ott szoktam üldögélni. Na nem a Wizz-Airen, hanem a kávézó belső helyiségben. Ha jön egy nagyobb csoport, szívesen átadom a helyem, de szeretek ott lenni. Olyan kellemes az atmoszféra, pedig minden ezellen beszél: átjáróház, mögötte a bolt, áthallatszik minden beszélgetés. Nem is kényelmes a kanapé, két párna kell az ember háta mögé, hogy tíz perc után ne fájón nyilalljon a dereka. A kőasztal száz kiló. belerúgni, nekimenni nem érdemes, bárki próbálta, ő húzta a rövidebbet. Kicsi is, alacsony is, igazából nem jó semmire!
Mégis szeretem, és nem csak én, hanem a vendégek is. Érdekes, egy kisebb társaság még nem érzi a hangulatát, de ha már öten, vagy többen vannak, akkor megjön a varázs...
Ők heten voltak, anyuka, apuka meg az öt gyerek, úgy 6 és 18 között. Fiúk, lányok vegyesen. Két nagy bőrönd, három cabin-size baggage, meg a hátizsákok. Jó nagy kupleráj, szép kis felfordulás. Bátor szülők! 
Nem fogyasztani jöttek, inkább csak időt tölteni, és az ilyenkor bizony ólomlábakon jár. Persze, hozták a minimum elvárhatót, de poharaik, csészéik, az az egy-két tányér immáron üresen álltak a mozdíthatatlan asztalon. A kisfiú már édesanyjára hajtott fejjel aludt, a többiek unott képpel, álmosan nyomkodták telefonjukat. 
A hangulat mélypontján léptem oda, nem is indult könnyen a beszélgetés. Jens láthatóan zavarban volt, kellemetlenül érezte magát, már-már szabadkozott, hogy felfordulást okoznak, foglalják a helyet. Kora délután indult volna a gép, de SMS-t kaptak, hogy csak nyolcra menjenek ki a reptérre! - így hát hamarosan indulnak is... 
Maradjatok csak nyugodtan, hova mennétek ebben az esőben délután ötkor? – válaszoltam immáron leülve közéjük az odafordított kis székre. 
Ismerős volt a helyzet, három gyerekes apaként át tudtam érezni, milyen elveszett ilyenkor az ember. Sehol egy jó ötlet, hogyan kéne elütni a hirtelen nyakunkba szakadt extra időt. A nagyok már-már rosszallón pillantanak rád, számon kérve a „B” tervet, ami persze nincs, hogy számolhatnánk már előre az effajta malőrökkel? A kicsik egyszerűen fáradtak, unatkoznak, nem értik még, hogy az utazás, a szórakozás is hozhat egy pillanat alatt ilyen váratlan szituációt. Persze a csöpörgő eső sem segít, nem mintha a sok batyuval olyan könnyű lenne újra nyakunkba venni a várost. 
Szülőként belénknyilal, mennyire szerettünk volna egy igazán kellemes hétvégét, együtt a gyerekekkel, sok beszélgetéssel, jókedvvel, aztán mindig közbejön valami, a tökéletes, ha egyáltalán létezik olyan, sohasem sikerül.
Hosszasan beszélgettünk, sorba jöttek a szokásos témák: időjárás és politika, bevándorlás és háború, infláció és az USA (pont abban az időben készültek Trumpot másodszor megválasztani), mind-mind szóba kerültek. Néha lazább irányba kanyarodtunk, Jens dicsérte meseszép városunkat, a magyar konyhát, feleségét a gyönyörű lányokról áradozva ugratta. A kevésbé ciki témáknál a nagyok is hallatták hangjukat, de néha még a legkisebb is felfigyelt, pedig hiányos holland-tudásom miatt angolul folyt a diskurzus. 
Immáron ólomlábait levetve szaladt az idő, tényleg közeledett az indulás pillanata. A felszabadultság és sajnálat vegyes érzésével búcsúzkodtunk, addigra már a gyerekek is kibékültek a helyzettel, sőt, úgy tűnt, hogy átbillentek a mélabún, szép emlékként fog megmaradni számukra ez a szomorkásnak induló nap is. 
Kisbuszt hívott, másban ennyien nem fértek volna el. Kikísértem őket az utcára, mintha saját családom indulna távoli utazásra. Az autó – jobb híján – megállt az úttest közepén, gyors bepakolás, gyerekek számba vétele, hosszas elköszönésre nem maradt idő, így is türelmetlenkedett már a felgyülemlő kocsisor. 
Mindenki bent... egy kézszorítás, s rövid mondat, mely azóta is fülembe cseng:
- Ezért az odúért örökké hálásak leszünk! 

Sajtosroló
Ez már perverzió. Evett már valaki jó sajtosrolót? Na jó... én igen, de ritka, mint a fehérholló: százból talán egy! 
Van, aki nem is érti, sokan rá sem néznek, meg sem kóstolnák soha. És itt vagyunk mi, akiknek becsípődött ez is... mánia, gyerekkori sérülés! Odalépek a pulthoz, meglátom... oh... kiáltok fel – persze magamban, vagy legalább halkacskán: van sajtosroló! 
Látszik rajta, hogy nem ropog. Hűtőben áll, kitudja mióta, Persze, a töltelék miatt muszáj. Belülről a krém áztatja, kintről a párától szívta meg magát: sűrű, nyúlós tészta, sehol a friss ropogás! Ráadásul a legtöbb helyen nem is maguk sütik a „rolót”, megveszik valahonnan, már akkor is többhetes, és mire betöltik, állott vacak az egész. 
Pedig... az isteni, mikor beleharapsz és hallod a tészta reccsenését a fogad alatt. Aztán szétáramlik szádban a lágy belső, a csodálatos krém-költemény, többféle sajtból - pikánsból és semlegesből megfelelő arányban kikeverve, krémesítve, finoman fűszerezve, hogy legyen íze, de azért nem túl tolakodó, csodálatos egyensúlyi állapot! 
Két vége reszeltsajtba mártva, selymes, érett, esetleg füstöltsajtból, durvára reszelve, úgy az igazi! Aprónak tűnő részlet, mégis fontos, nem csak díszítés: mikor beleharapsz, ez az első, s az élvezet végén, a túloldalon, majd az lesz az utolsó is, ami nyelvedhez ér. 
Ha ragadós-tapadós, íztelen „trappista” (micsoda szégyen, hova süllyedt itthon ez az anno oly nemes francia sajtköltemény), akkor az instant csalódás, s innen kezdve már nem csodálkozol a gyomrodat megfekvő, semmitmondó, vajas – margarinos (oh, anyám!) krémen sem, s miközben próbálod szádból gyomrodba letolni a tapadós masszát, lopva körülnézel, lenne-e hely, ahova titkon, észrevétlenül kiköpheted.
Haragosan teszed fel a kérdést magadnak: Már megint minek?! Miféle mazochizmus ez, hányadszor csalódsz, s hány kell még, hogy soha többé meg ne vedd!
Aztán megint, s újra beleharapsz, hisz ott van még a fele. Mi tiltja meg, hogy visszatedd a zacskóba, s egy jól irányzott mozdulattal a szemétre vesd? Mi történhetett annak idején veled, hogy már megint képtelen vagy ellenállni, muszáj újra meg újra jól megrágni, a túloldali sajtgumóig végigenni, s égő, háborgó gyomorral órákon át megszenvedni értelmetlen torkosságod következményeit?
Mindig eldöntöm, hogy ez volt az utolsó. Soha többé, köszönöm, elég! De a gyomorégés elmúlik, a zord emlékek a múlt homályába vesznek, pedig még csak hetek teltek el. Aztán szembe jön egy pékség, cukrászda, vagy egy száz év távlatából ittmaradt csemegebolt, és ott van a pultban, kínálkozik a polcon az a fránya sajtosroló. Szarul is néz ki, s ennyi pénzért finom biztosan nem lehet! 
Azért egy pillanatra elbizonytalanodom, de a végén mégis megveszem...

Két kókuszgolyó
Estére már csak ennyi maradt. Meg a fagyi. A tégelyek egészen tele voltak, nem fogyott...A fene egye meg ezt az időjárást, hogy tudott 15 fokot zuhanni a hőmérséklet szombatról vasárnapra? Ki kívánja ilyenkor a fagyit?
Sok jóra egyébként sem számított Gabi, a kis külvárosi cukrászda egyetlen dolgozója ezen a szomorkás vasárnap reggelen, és hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy mivel járna jobban: ha folyamatosan jönnek a vendégek, loholhat, küzdhet egyedül – de így mégiscsak egy pillanatnak tűnne a majd’ 12 órás műszak, vagy ha be sem néz senki: ami látszólag pihentető, de az unalomtól alig cammogna az a fránya idő...
Gyorsan túllépett filozofikus gondolatain, miközben komótosan kipakolta a terasz székeit, párnáit, letörölte az asztalokat, és elrendezgette azt a pár tucat sütit, ami a szombati pörgésből megmaradt. Pedig szeretett álmodozni, elkalandozni, többre tartotta magát annál, hogy egy kopottas cukrászdai pult mögött töltse életét. Egyetemre készült, szívesen tanult volna tovább, de egyelőre a pénz, a megélhetés kényszere gúzsba kötötték: így nem maradt más, mint az éber álmodozás. 
Mi a szösz? - nem szokott ilyen korán senki sem bejönni, állapította meg magában, mikor egy anyuka benyitott kislányával, meg a nyuszi-motorral. Süti, kávé, forrócsoki... amíg várták leültek, persze odabent, a jó melegben, a két kis asztal egyikéhez. 
Már látta, nem fog unatkozni, szemben a vendégekkel, akik állhatnak majd sorba, de legalább nem bánja az újra elúszott hétvégét, meg talán egy kis borravaló is kiegészíti szolíd kis keresetét a végére.
Csak hát... mit fog itt maradni délutánra? – futott át rajta 11 körül, ekkor kezdtek eltűnni sütinként már az utolsó darabok. Persze, mindig van valami tartalék, a cukrászdákban ez tipikusan a kókuszgolyó. Abból volt még bőven, bár ahogy elment az utolsó krémes, puncs- és csokitorta, elfogytak az egyébként már nem túl bizalomgerjesztő mignonok is, (nem volt kibékülve a gondolattal, hogy a „másodlagos frissességű” portékát is el kell adnia, de a főnök nem szerette a kálót...), úgy fokozódott az érdeklődés a hűtőpultban egyre árvábban várakozó kókuszgolyók iránt. 
Az ebéd utáni utolsó roham után már alig-alig tért be valaki, így a választék-hiány sem tűnt fel senkinek. 
Aztán pont hatkor jött a kalamajka. Gabi ismerőse ugrott be kávézni, és csodálkozva kérdezte, hogy lehet, hogy ilyen üres a pult?  Sokan voltak tegnap is, a délelőtt is, „jó volt” egyedül – mit mondjak, válaszolt Gabi némi beletörődéssel cinikus hangjában. 
Csak az egyik kókuszgolyót eszem meg, hogy hagyjak neked is valamit, éhen ne halj itt estig – próbált a srác viccelődni... 
... Pont ebben a pillanatban rontott be az ikerpár... jó hangosan, egymást lökdösve szaladtak a pulthoz, nem is sejtették, hogy most véletlenül még van is értelme a gyermeki versengésnek!
Egyetlen süti maradt, ez pedig két kisfiú érdeklődése esetén még az álmoskönyv szerint sem jó jel! Mire anyuka, apuka is beért, már csillapodóban volt a sírásba hajló veszekedés, kié legyen a kókuszgolyó?!
Szerencsére nem harapott még bele, sőt el sem vette a pultról. Ott állt a tányéron, szalvéta, kis villa mellette. Összenéztek, nyelt egyet, tudta, ezt a golyót most nem ő fogja megenni. 
Hálásak voltak a szülők, megnyugodtak a gyerekek. 
Kókuszreszeléktől pöttyös, csokitól maszatos mosolyuk minden kókuszgolyót megért!

So very much
Dave, mint később megtudtam Kanadából érkezett. Magas, szikár, jól öltözött, az az igazi gentleman, akit nem lehet nem észrevenni, ha belép egy kávéházba.  Pedig talán már 80 is elmúlt, mély ráncai, meglepően dús, de őszülő haja elárulják korát. Megfontolt, mégis egész laza, fiatalos: ő még nem „bácsi”, hanem egy sármos, korosodó úriember!
Nem együtt jöttek, és majd külön-külön is fognak távozni. Nemhogy a lánya, de az unokája is lehetne, két távoli világ, generáció. Dorothy-t láttam már nálunk, nem turista, de nem is itt él - amolyan pár havonta visszatérő, igazi jelenség: sugárzó, mégis visszafogott szépség, akinek örülsz, ha betér hozzád, hiszen jelenléte már magában is emeli a hely fényét, bevonzza a többi vendéget is.  Talán rokonai élnek a környéken, vagy a munkája miatt jár időről időre felénk - magyarul anyanyelveként beszél, valahogy mégis érződik: ő nem ide való...
Mindig egyedül van, soha nem láttuk senkivel. Laptopja azonnal előkerül, elfoglalja a kis, kerek asztal nagy részét: a csésze, és a süti alig-alig férnek el körülötte. Dolgozik, talán tanul, néha egy fura nyelven családjával vagy barátaival beszél: órákra elvész a fülhallgató-monitor-süti-kávé extra-dimenzióban, mely kizárja a külvilágot... a második ukrán front is átvonulhatna a Jókai utcán, lehet, ő észre sem venné! 
- Hello, I’m Dorothy, nice meeting you – lépett oda hozzá olyan természetességgel, mintha amióta a világ világ a nőknek lenne dolga egy ötvenessel idősebb férfiakat leszólítani...
Dave azonnal extázisba került, erre a meglepetésre még ő sem volt felkészülve: majd’ egy órás beszélgetésük alatt félbehagyott tojásomlettje érintetlenül aszalódott tányérján, kávéja kihűlt, megszűnt körülötte tér és idő.  
De semmi hebegés-habogás, megilletődöttség nem lett úrrá rajta, pörgő beszélgetés, izgalmas kérdezz-felelek alakult ki közöttük, úgy látszik, vannak helyzetek, melyeket egy férfi, amíg él, jól kezel... Villámok cikáztak körös-körül, méterekkel arrébb sem lehetett nem érezni az energiák lüktetését, az izzó levegőt. 
Dorothy törte meg a varázst, és bár nem volt kérdés, ugyanúgy élvezi a helyzetet, mint Dave, órájára nézett, maga is elcsodálkozott, hogy elszaladt az idő... 
Úgy búcsúztak, mintha ezer éve ismernék egymást, ráadásul biztosak lennének benne, hogy napokon belül újra találkozni fognak. Pedig akkor már mindketten tudták, hogy egy óceán, az egyenlítő és legalább tízezer kilométer választja el őket. Ez volt a találkozás. Egyszeri, különleges és megismételhetetlen!
Dave lassan tért vissza közénk. Semmi csalódás, szomorúság... Gyermeki boldogság sugárzott arcáról: olyan kalandot élt át, melyet más sosem, nemhogy az ő korában... barátai el sem fogják hinni, ha majd otthon elmeséli!
- I enjoyed it so very much. So very much. I like her so very much! So very much! – ismételgette még mindig extázisban huszadszorra is. 
Sosem hallottam még így. Persze nem lehet nem érteni. Talán nem is helyes, bár feléjük, lehet, használják. De erre nincsenek jobb szavak: So very much.

Kavarty
Itt ül, srévizavé, két asztallal odébb. Csíkos sálja vállára vetve, kabátját sem vette le, biztosan átfagyott ebben a tavasznak nevezett zimankóban. Ködös ború, szitáló eső, pedig Berlin messze van... 
Halkan társalog egy férfivel, így, távolról csak a szája mozgását látom, nem tudom eldönteni, milyen nyelven beszél... lehetnek ők ketten magyarok, de akár érkezhettek a világ másik végéről is...
Mindenesetre elképzelem, hogy turistáskodik - egyébként - csodaszép városunkban, hónapok óta várta ezt az utazást, tervezgette, hogy milyen kellemes lesz a Duna partján sétálni a március végi napsütésben, elképzelte, milyen érzés gyönyörű parlamentünket körbejárni, vagy a csillogó Andrássy bulvárt keresztbe-kasul bebolyongani. Meg úgy egyáltalán, mi mindent néz majd meg azalatt a 2-3 nap alatt, ami egy hosszú hétvégébe belefér. 
És felidéződnek távoli emlékek, hányszor voltam már én is így, messze földön, jó pár városban. Ha hideg van (és nem öltöztél fel rendesen), ha csontodig hatolt már a hideg szél, amikor már minden ruhád nyirkos az egész nap szemerkélő esőtől, akkor a következő nevezetesség kezdi elveszíteni vonzását. Megfakulnak az csillogó kastélyok, elhalványulnak a panorámák, érdektelenné válnak a parkok bennük az egyébként oly érdekes élettörténettel rendelkező hírességek szobraival, és az elegáns sugárutak vonzó kirakatai is stresszessé kezdenek válni, egy idegen világ tükröződik bennük, amely időben és térben messziről még vonzó napsütéses álomnak tűnt, most viszont egy frusztráló, nedves valóságként manifesztálódik. 
El kell menekülni az eső elől, kényelembe kell helyeznünk magunkat – parancsolja józaneszünk, fordítsuk valahogy pozitívba ezt a csalódáskeltő helyzetet, hiszen azért jöttünk, azért költjük a pénzt, hogy jól érezzük magunkat! - nem igaz?! Ez pedig – már bocsánatot kérek, de nagyon nem az... 
És nicsak... ott egy kis hangulatos kávézó, szinte kiáltja, gyere be! – pihenj meg nálam, pár pillanatra megédesítem életed! - kipihenheted magad, megszáradhatsz, feltöltődhetsz, hogy kilépve újra dacolhass az elemekkel!
Egy kényelmes fotel, de legalább ergonomikus szék, egy kis meleg, bensőséges hangulat, és a gőzölgő, fagyos kezünket átmelegítő, jó forró kávé, tea, csoki, esetleg macha, mindenkinek ízlése szerint. És ha még a süti is finom, akkor már-már visszatér a napsütéses álom, hangulat...
Tejeskávé egy nagy bögrében, kapaszkodik bele, már-már keze zsibbad, úgy szorítja. Aztán az asztalra helyezi óvatosan, kezdődik a kavarty-kavarty. 
Lassan átmelegszik, pár perc múlva kabátját is leveszi, vonásai is kisimulnak. Látszik, már-már otthon érzi magát... 

Apu, meg a tej föle
Imádta a kakaót. Nem a forró csokit, talán még a fogalom sem létezett akkor, egyszerűen csak a kakaót. Anyu mindig egy nagy, kopott, alumínium lábosban forralta fel a tejet. Muszáj volt, örültünk, ha a zacskóstej másnapra nem savanyodott meg. Utána jött a keserű kakaópor, jó esetben holland, legalábbis a felirata szerint, meg néhány kanál cukor. Instant kakaó, hideg tejben oldódó akkoriban még nem volt, aztán amikor először megjelent a boltok polcain, vagyonokat kértek érte...
Le kellett volna szűrni, vagy kevergetni végig, de nem volt kedve hozzá. Viszont így, a forralás végén, a kifutás előtt az egész lábost beborította a kicsapódó zsír és fehérje, de apu szerette a fölét is, anyu meg praktikus asszony volt, nem volt hajlandó a konyhában egy perccel sem többet eltölteni a szükségesnél. Így maradt az a furcsa, nyúlós, szájpadlásra ragadó, bőrszerű réteg, ami elkerülhetetlenül belekerült az ember bögréjébe. Jajjj... ma is kiráz a hideg, ha rágondolok: ezért inkább nem is ittam kakaót akkor, és torkosságom ellenére azóta sem sokszor iszom.
De apu imádta, akár 2-3 litert is meg tudott inni szinte együltélben. Ha nem volt friss kakaó, akkor elővette a hűtőben, vagy egyszerűen csak a pulton álldogáló maradékokat, melyeket állaguktól, színüktől függetlenül képes volt megkóstolni még napok után is, és ha nem érezte a végletes romlás durván keserű-savanyú ízét, meg is itta az egészet. 
Élvezettel szürcsölte, akár még a lábosból is magába döntötte a végét, nem volt szép látvány, és ha pont ezt nem is, de más furcsa-randa étkezési szokásokat azért sikerült „megörökölnöm” tőle... 
Viszont magának sosem forralt tejet, nem készített kakaót. Ha anyu nem volt otthon, egyszerűen lemondott róla, és kész. Talán félt a kudarctól, és nem véletlenül: a tejforralás bizony nem volt könnyű feladat. A sikert és kudarcot csak pár másodperc választja el egymástól: nézed-nézed, bámulod a tejet, várod, hogy meginduljon fölfelé... és abban a pillanatban, mielőtt elérné a lábas peremét és kifutna, el is zárod a gázt. Nincs mese, alibizés, meg kell várni az utolsó pillanatot, ha nem indul meg felfelé, nem éri el a forráspontot, és akkor megsavanyodik holnapra. 
Hét évvel élte túl édesanyámat. Ez már bőven a kétezres években volt, és szerencsére addigra kitört az UHT tejek forradalma, és elterjedt, fillérekbe került az instant kakaó...

Micsoda csalódás
’97 augusztusának utolsó napjaiban történt, a Salzburg környéki tavaknál nyaraltunk nagymamámmal, húgommal, hármasban. Általában nem emlékszem ilyen jól az évszámokra, de pár napra rá halt meg Diana hercegnő, így könnyű rákeresni az Interneten. 
Már hazafelé jöttünk az A1-esen, és sokáig nem értettük, miért szól minden rádió-állomáson gyász-zene. Linz után már bejött a Kossuth a középhullámon, (emlékeztek még? - 540 kHz), azon értesültünk a szomorú hírről.
De ne szaladjunk ennyire előre, inkább menjünk vissza még 10-20 évet, azokra az időkre, amikor még kisfiú voltam, és már akkor is nagyon szerettem a cukrászsüteményeket. Persze akkor nem volt olyan habzsi-dőzsi, mint manapság, dobostorta, tátracsúcs, mignon, franciakrémes, marcipánburgonya, és persze az isler (egyszerűsített formájában linzerré szelídülve) alkotta a cukrászdák választékának javát. 
Mindenkinek van kedvence, én valamiért isler-mániás lettem. Évtizedeken keresztül nem tudtam úgy kijönni egy cukrászdából, hogy legalább egyet ne ettem volna meg; az isler amolyan fokmérővé vált: ha beleharaptam és ízlett, elég vastag volt benne a lekvár, porhanyós vagy ropogós a tésztája és elég vastagon, ízesen csokis a burkolat, akkor elégedetten tettem el magamban a címet: ide érdemes lesz máskor is benézni...
A valódi isler tésztájában (és tetején) dió is van – jegyzem meg, mielőtt szó éri a ház elejét, de ezt számonkérni a 80-as évek cukrászdáin igencsak balga próbálkozás lett volna (és máig sem sokat javult a helyzet), de már megint elkalandozom...
Bad Ischl festői városa a Wolfgangsee-től alig 10 kilométerre fekszik, és bár akkoriban nem volt még annyira köztudott, hogy innen származik az isler, nevéből könnyű volt ezt a következtetést levonni, a mindent-tudó internet előtti korban is. Én pedig, már-már isler-mániásként nem hagyhattam ki az alkalmat: meg kell kóstolni az eredetijét!
Bár ne akartam volna! Annyi vacak isleren voltam már túl, oly sokszor elképzeltem, milyen fantasztikus lehet diós-csokis íze, roppanása, álom-finom lekvár-tölteléke a valódinak, hogy talán nem is létezik az az isler, amely teljesíthette volna túlzott elvárásaimat. 
Na de mégis! Már Fábry is elpoénkodott a sokáig istenített bécsi kávé borzalmain, no meg a Zacher-torta tébolyán, végül is nincs abban semmi meglepő, ha egy osztrák édesség nálunk új életre kel, eredetijét messze meghaladó magasságokba emelkedik! 
Azóta nem voltam Bad Ischl-ben, nem tudom, ma már lehet-e arrafelé finom islert kapni, de emlékszem, az elkövetkező években, sokkal többre értékeltem még az iskolai, meg színházi büfék gyanúsan régóta a pultban álló islereit is. 
Ebből azért elképzelhetitek, micsoda csalódás volt az, amit Bad Ischl-ben kaptam! Sokat fejlődött azóta a cukrászat, ettem azóta jó, meg igazán kiváló islereket is, bevallom, máig sokszor elcsábít a hívogató, kerek süti. És néha még szegény Dianát is eszembe juttatja: nem fogjátok elhinni, főleg akkor, amikor beleharapok, és csalódást okoz...
Ilyen furcsán, bonyolultan működünk mi, emberek!

Latte
Ittam ma egy lattét. Nem is tudom, így utólag, miért nem capuccinót kértem, szinte mindig azt szoktam. Talán a hosszú séta, meg a hűvös idő lehetett az oka. Jól esik ilyenkor a selymesre gőzölt forró tejet szürcsölni, érezni azt a kis ízfoszlányt, ami a kávéból majd tízszeresre hígítva még marad. 
Latte csak úgy! - még a neve is csak tej, mit is várhatnék tőle?  
Elmélázok fölötte, kevergetem a kis fapálcával, várom a sötét csíkokat, kortyonként ellenőrzöm, érkezik-e már egy kis íz?! így is jól esik, csak elbizonytalanodom, valójában mi ez a poharamban? Persze, ha a kisbabáknak jó ez az édeskés, semmilyen, testmeleg ital, én sem panaszkodom. 
Lejjebb érek, felsejlik valami... Igaz, ez még mindig csak az eszpresszó keserű-savanyú vadságának végtelenül megszelídített árnyéka, olyan, mint egy cuki pudli harapása az öldöklő farkas vérengzéséhez képest. De hát, nem egy bűbájos uszkárra vágyik manapság többségünk őrjöngő vadállatok helyett?!
Sosem szerettem, de ma talán megértettem a lattét, és azt a 
sokmillió embert, aki mindig így, sok-sok tejjel, már-már íztelenül issza a kávét. 
Hiszen legtöbben csak egy kis kedvességre, simogatásra vágyunk.