Zaj Café Glosszák

Jura, az öreg kávéautomata
Itt zörög mögöttem, pár méterre, jól hallom, de már megszoktam, nem idegesít. Átmossa magát, felfűt – de minek – pumpál, hörög, pöffeszkedik. Irodai kávéfőző, olyan darálós automata, ami kis jóindulattal még tejet is habosít, valami capuccino-szerűséget is készít nekünk. 
Régi jószág nálunk, és már akkor sem volt új. Amolyan felújított, már használták valahol, de a gyártó garanciát vállal rá – kedvező áron adták, és talán tíz év is eltelt azóta, hogy lecsaptam rá egy Váci úti bemutatóteremben, ahova teljesen véletlenül vetődtem el. Találkozóm volt a sarkon, érdekes, gőzöm sincs ma már, hogy kivel és miért futottam ott össze. „Kések egy fél órát – bocsi”, jött az SMS, hideg szél fújt, autóm messze állt, itt pedig kávét ígértek minden betérő vendégnek a kirakati felirat szerint. 
Az a szép, hogy akkoriban még maximum hébe-hóba ittam kávét, az irodában meg még annyira sem. Olaszországban egyszer-egyszer, már csak elvi alapon is, éjszakai autózás közben, az ébren-maradás végett, az energiaitalt máig ki nem állhatom. Kávéfőző vásárláson életemben nem gondolkodtam, otthonra minek, az irodában meg ott volt a tipikus kapszulás, a kollégák boldogan elvoltak vele, a célnak bőven megfelelt. 
Elegáns, már-már grandiózus tér vett körül, csillogó polcok, kevés, de elegáns portéka – minden, ami a kávézással kapcsolatba hozható – már-már kápráztatóan erős, mégsem zavaró világítás, és feltűnő, pedáns tisztaság fogadott. Dubaj jutott eszembe, évekig dolgoztam ott, és a sugárutak mentén rengeteg elegáns bemutatóteremben, képviseletnél, üzletben jártam, vagy csak bámultam kirakatait. Árultak ott mindent, mobiltelefontól kezdve az orvosi műszereken, autó-felszerelésen keresztül a textiláruig, persze nem egyszerre, a lényeg a szakosodás, a profizmus és kiválóság sugallata. Ott ez a hozzáállás, nagyvonalúság természetes, persze a piac is megvan hozzá, megfizeti, de egy ilyen üzlet itthon, a Váci úton meglepett! 
Nem vagyok egy impulzus-vásárló, de lenyűgözött a hely, és az ott dolgozók által megteremtett kellemes hangulat. Kiváló kávét kaptam, gondosan készítették el. Szép volt a csésze, kedves a szó, pedig nem is tudhatták, mi járatban vagyok. Egyszerűen nem volt képem kijönni anélkül, hogy legalább valami érdeklődést ne mutatnék, és ha már úgyis kérdezősködnöm kellett, gondoltam, miért ne lepjem meg kávézós kollégáimat egy szép új géppel, ami biztosan finomabb, meg többféle kávét készít, s talán a belevaló is olcsóbb, mint a sok-sok kapszula. 
Százhatvanezer – hangzott el az általam vártál jóval alacsonyabb ár, a dupláján sem csodálkoztam volna, de mondhatom, ennél felkészületlenebbül soha még egy doboz gyufát sem vásároltam soha. Tudtam, hogy megveszem, de azért még belealkudtam néhány kiló kávét, meg a kiszállítást. 
Szidjuk sokszor, főleg én. Az utóbbi években, ahogy elindult a kávézó, rászoktam a minőségi cortado-ra, capuccino-ra, (feketén nem bírom), de készíteni is szeretem, beállok a pultba, hobbi-barristáskodom, de ha bent vagyok, itt is megiszom egyet. Persze ilyenkor sosem akar működni, nyávog, pittyeg, panaszkodik. Elfogyott a víz, a kávé, megtelt a csepegtető tálca, a zacc-tartó, vagy a legjobb üzenet, elkoszolódtak a csövek, tisztítást kérek! 
Már-már gyanús: nincs is igazi baja, csak szívat, mert unatkozik, lelke törődést igényel. Pár perc küzdelem, vízkiöntés-feltöltés-ürítés-tisztítás, és végül felpörög a daráló, felszisszen a pumpa, kicsöpög a kávé.
Persze, sosem az igazi, csak olyan automata-kávé ez, sok nemes íz nem szorult bele, de én, ha csak megszokásból is, de azért szeretem. 
Lassan bezárjuk ezt az irodát, elköltözünk innen. Hiányozni fog zörgése, hörgése, meg a bosszankodás. 
Jura barátom megszolgáltad az árad, nyugdíjba mehetsz! 

Az eindhoveni járat
Ott szoktam üldögélni. Na nem a Wizz-Airen, hanem a kávézó belső helyiségben. Ha jön egy nagyobb csoport, szívesen átadom a helyem, de szeretek ott lenni. Olyan kellemes az atmoszféra, pedig minden ezellen beszél: átjáróház, mögötte a bolt, áthallatszik minden beszélgetés. Nem is kényelmes a kanapé, két párna kell az ember háta mögé, hogy tíz perc után ne fájón nyilalljon a dereka. A kőasztal száz kiló. belerúgni, nekimenni nem érdemes, bárki próbálta, ő húzta a rövidebbet. Kicsi is, alacsony is, igazából nem jó semmire!
Mégis szeretem, és nem csak én, hanem a vendégek is. Érdekes, egy kisebb társaság még nem érzi a hangulatát, de ha már öten, vagy többen vannak, akkor megjön a varázs...
Ők heten voltak, anyuka, apuka meg az öt gyerek, úgy 6 és 18 között. Fiúk, lányok vegyesen. Két nagy bőrönd, három cabin-size baggage, meg a hátizsákok. Jó nagy kupleráj, szép kis felfordulás. Bátor szülők! 
Nem fogyasztani jöttek, inkább csak időt tölteni, és az ilyenkor bizony ólomlábakon jár. Persze, hozták a minimum elvárhatót, de poharaik, csészéik, az az egy-két tányér immáron üresen álltak a mozdíthatatlan asztalon. A kisfiú már édesanyjára hajtott fejjel aludt, a többiek unott képpel, álmosan nyomkodták telefonjukat. 
A hangulat mélypontján léptem oda, nem is indult könnyen a beszélgetés. Jens láthatóan zavarban volt, kellemetlenül érezte magát, már-már szabadkozott, hogy felfordulást okoznak, foglalják a helyet. Kora délután indult volna a gép, de SMS-t kaptak, hogy csak nyolcra menjenek ki a reptérre! - így hát hamarosan indulnak is... 
Maradjatok csak nyugodtan, hova mennétek ebben az esőben délután ötkor? – válaszoltam immáron leülve közéjük az odafordított kis székre. 
Ismerős volt a helyzet, három gyerekes apaként át tudtam érezni, milyen elveszett ilyenkor az ember. Sehol egy jó ötlet, hogyan kéne elütni a hirtelen nyakunkba szakadt extra időt. A nagyok már-már rosszallón pillantanak rád, számon kérve a „B” tervet, ami persze nincs, hogy számolhatnánk már előre az effajta malőrökkel? A kicsik egyszerűen fáradtak, unatkoznak, nem értik még, hogy az utazás, a szórakozás is hozhat egy pillanat alatt ilyen váratlan szituációt. Persze a csöpörgő eső sem segít, nem mintha a sok batyuval olyan könnyű lenne újra nyakunkba venni a várost. 
Szülőként belénknyilal, mennyire szerettünk volna egy igazán kellemes hétvégét, együtt a gyerekekkel, sok beszélgetéssel, jókedvvel, aztán mindig közbejön valami, a tökéletes, ha egyáltalán létezik olyan, sohasem sikerül.
Hosszasan beszélgettünk, sorba jöttek a szokásos témák: időjárás és politika, bevándorlás és háború, infláció és az USA (pont abban az időben készültek Trumpot másodszor megválasztani), mind-mind szóba kerültek. Néha lazább irányba kanyarodtunk, Jens dicsérte meseszép városunkat, a magyar konyhát, feleségét a gyönyörű lányokról áradozva ugratta. A kevésbé ciki témáknál a nagyok is hallatták hangjukat, de néha még a legkisebb is felfigyelt, pedig hiányos holland-tudásom miatt angolul folyt a diskurzus. 
Immáron ólomlábait levetve szaladt az idő, tényleg közeledett az indulás pillanata. A felszabadultság és sajnálat vegyes érzésével búcsúzkodtunk, addigra már a gyerekek is kibékültek a helyzettel, sőt, úgy tűnt, hogy átbillentek a mélabún, szép emlékként fog megmaradni számukra ez a szomorkásnak induló nap is. 
Kisbuszt hívott, másban ennyien nem fértek volna el. Kikísértem őket az utcára, mintha saját családom indulna távoli utazásra. Az autó – jobb híján – megállt az úttest közepén, gyors bepakolás, gyerekek számba vétele, hosszas elköszönésre nem maradt idő, így is türelmetlenkedett már a felgyülemlő kocsisor. 
Mindenki bent... egy kézszorítás, s rövid mondat, mely azóta is fülembe cseng:
- Ezért az odúért örökké hálásak leszünk! 

Sajtosroló
Ez már perverzió. Evett már valaki jó sajtosrolót? Na jó... én igen, de ritka, mint a fehérholló: százból talán egy! 
Van, aki nem is érti, sokan rá sem néznek, meg sem kóstolnák soha. És itt vagyunk mi, akiknek becsípődött ez is... mánia, gyerekkori sérülés! Odalépek a pulthoz, meglátom... oh... kiáltok fel – persze magamban, vagy legalább halkacskán: van sajtosroló! 
Látszik rajta, hogy nem ropog. Hűtőben áll, kitudja mióta, Persze, a töltelék miatt muszáj. Belülről a krém áztatja, kintről a párától szívta meg magát: sűrű, nyúlós tészta, sehol a friss ropogás! Ráadásul a legtöbb helyen nem is maguk sütik a „rolót”, megveszik valahonnan, már akkor is többhetes, és mire betöltik, állott vacak az egész. 
Pedig... az isteni, mikor beleharapsz és hallod a tészta reccsenését a fogad alatt. Aztán szétáramlik szádban a lágy belső, a csodálatos krém-költemény, többféle sajtból - pikánsból és semlegesből megfelelő arányban kikeverve, krémesítve, finoman fűszerezve, hogy legyen íze, de azért nem túl tolakodó, csodálatos egyensúlyi állapot! 
Két vége reszeltsajtba mártva, selymes, érett, esetleg füstöltsajtból, durvára reszelve, úgy az igazi! Aprónak tűnő részlet, mégis fontos, nem csak díszítés: mikor beleharapsz, ez az első, s az élvezet végén, a túloldalon, majd az lesz az utolsó is, ami nyelvedhez ér. 
Ha ragadós-tapadós, íztelen „trappista” (micsoda szégyen, hova süllyedt itthon ez az anno oly nemes francia sajtköltemény), akkor az instant csalódás, s innen kezdve már nem csodálkozol a gyomrodat megfekvő, semmitmondó, vajas – margarinos (oh, anyám!) krémen sem, s miközben próbálod szádból gyomrodba letolni a tapadós masszát, lopva körülnézel, lenne-e hely, ahova titkon, észrevétlenül kiköpheted.
Haragosan teszed fel a kérdést magadnak: Már megint minek?! Miféle mazochizmus ez, hányadszor csalódsz, s hány kell még, hogy soha többé meg ne vedd!
Aztán megint, s újra beleharapsz, hisz ott van még a fele. Mi tiltja meg, hogy visszatedd a zacskóba, s egy jól irányzott mozdulattal a szemétre vesd? Mi történhetett annak idején veled, hogy már megint képtelen vagy ellenállni, muszáj újra meg újra jól megrágni, a túloldali sajtgumóig végigenni, s égő, háborgó gyomorral órákon át megszenvedni értelmetlen torkosságod következményeit?
Mindig eldöntöm, hogy ez volt az utolsó. Soha többé, köszönöm, elég! De a gyomorégés elmúlik, a zord emlékek a múlt homályába vesznek, pedig még csak hetek teltek el. Aztán szembe jön egy pékség, cukrászda, vagy egy száz év távlatából ittmaradt csemegebolt, és ott van a pultban, kínálkozik a polcon az a fránya sajtosroló. Szarul is néz ki, s ennyi pénzért finom biztosan nem lehet! 
Azért egy pillanatra elbizonytalanodom, de a végén mégis megveszem...

Két kókuszgolyó
Estére már csak ennyi maradt. Meg a fagyi. A tégelyek egészen tele voltak, nem fogyott...A fene egye meg ezt az időjárást, hogy tudott 15 fokot zuhanni a hőmérséklet szombatról vasárnapra? Ki kívánja ilyenkor a fagyit?
Sok jóra egyébként sem számított Gabi, a kis külvárosi cukrászda egyetlen dolgozója ezen a szomorkás vasárnap reggelen, és hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy mivel járna jobban: ha folyamatosan jönnek a vendégek, loholhat, küzdhet egyedül – de így mégiscsak egy pillanatnak tűnne a majd’ 12 órás műszak, vagy ha be sem néz senki: ami látszólag pihentető, de az unalomtól alig cammogna az a fránya idő...
Gyorsan túllépett filozofikus gondolatain, miközben komótosan kipakolta a terasz székeit, párnáit, letörölte az asztalokat, és elrendezgette azt a pár tucat sütit, ami a szombati pörgésből megmaradt. Pedig szeretett álmodozni, elkalandozni, többre tartotta magát annál, hogy egy kopottas cukrászdai pult mögött töltse életét. Egyetemre készült, szívesen tanult volna tovább, de egyelőre a pénz, a megélhetés kényszere gúzsba kötötték: így nem maradt más, mint az éber álmodozás. 
Mi a szösz? - nem szokott ilyen korán senki sem bejönni, állapította meg magában, mikor egy anyuka benyitott kislányával, meg a nyuszi-motorral. Süti, kávé, forrócsoki... amíg várták leültek, persze odabent, a jó melegben, a két kis asztal egyikéhez. 
Már látta, nem fog unatkozni, szemben a vendégekkel, akik állhatnak majd sorba, de legalább nem bánja az újra elúszott hétvégét, meg talán egy kis borravaló is kiegészíti szolíd kis keresetét a végére.
Csak hát... mit fog itt maradni délutánra? – futott át rajta 11 körül, ekkor kezdtek eltűnni sütinként már az utolsó darabok. Persze, mindig van valami tartalék, a cukrászdákban ez tipikusan a kókuszgolyó. Abból volt még bőven, bár ahogy elment az utolsó krémes, puncs- és csokitorta, elfogytak az egyébként már nem túl bizalomgerjesztő mignonok is, (nem volt kibékülve a gondolattal, hogy a „másodlagos frissességű” portékát is el kell adnia, de a főnök nem szerette a kálót...), úgy fokozódott az érdeklődés a hűtőpultban egyre árvábban várakozó kókuszgolyók iránt. 
Az ebéd utáni utolsó roham után már alig-alig tért be valaki, így a választék-hiány sem tűnt fel senkinek. 
Aztán pont hatkor jött a kalamajka. Gabi ismerőse ugrott be kávézni, és csodálkozva kérdezte, hogy lehet, hogy ilyen üres a pult?  Sokan voltak tegnap is, a délelőtt is, „jó volt” egyedül – mit mondjak, válaszolt Gabi némi beletörődéssel cinikus hangjában. 
Csak az egyik kókuszgolyót eszem meg, hogy hagyjak neked is valamit, éhen ne halj itt estig – próbált a srác viccelődni... 
... Pont ebben a pillanatban rontott be az ikerpár... jó hangosan, egymást lökdösve szaladtak a pulthoz, nem is sejtették, hogy most véletlenül még van is értelme a gyermeki versengésnek!
Egyetlen süti maradt, ez pedig két kisfiú érdeklődése esetén még az álmoskönyv szerint sem jó jel! Mire anyuka, apuka is beért, már csillapodóban volt a sírásba hajló veszekedés, kié legyen a kókuszgolyó?!
Szerencsére nem harapott még bele, sőt el sem vette a pultról. Ott állt a tányéron, szalvéta, kis villa mellette. Összenéztek, nyelt egyet, tudta, ezt a golyót most nem ő fogja megenni. 
Hálásak voltak a szülők, megnyugodtak a gyerekek. 
Kókuszreszeléktől pöttyös, csokitól maszatos mosolyuk minden kókuszgolyót megért!

So very much
Dave, mint később megtudtam Kanadából érkezett. Magas, szikár, jól öltözött, az az igazi gentleman, akit nem lehet nem észrevenni, ha belép egy kávéházba.  Pedig talán már 80 is elmúlt, mély ráncai, meglepően dús, de őszülő haja elárulják korát. Megfontolt, mégis egész laza, fiatalos: ő még nem „bácsi”, hanem egy sármos, korosodó úriember!
Nem együtt jöttek, és majd külön-külön is fognak távozni. Nemhogy a lánya, de az unokája is lehetne, két távoli világ, generáció. Dorothy-t láttam már nálunk, nem turista, de nem is itt él - amolyan pár havonta visszatérő, igazi jelenség: sugárzó, mégis visszafogott szépség, akinek örülsz, ha betér hozzád, hiszen jelenléte már magában is emeli a hely fényét, bevonzza a többi vendéget is.  Talán rokonai élnek a környéken, vagy a munkája miatt jár időről időre felénk - magyarul anyanyelveként beszél, valahogy mégis érződik: ő nem ide való...
Mindig egyedül van, soha nem láttuk senkivel. Laptopja azonnal előkerül, elfoglalja a kis, kerek asztal nagy részét: a csésze, és a süti alig-alig férnek el körülötte. Dolgozik, talán tanul, néha egy fura nyelven családjával vagy barátaival beszél: órákra elvész a fülhallgató-monitor-süti-kávé extra-dimenzióban, mely kizárja a külvilágot... a második ukrán front is átvonulhatna a Jókai utcán, lehet, ő észre sem venné! 
- Hello, I’m Dorothy, nice meeting you – lépett oda hozzá olyan természetességgel, mintha amióta a világ világ a nőknek lenne dolga egy ötvenessel idősebb férfiakat leszólítani...
Dave azonnal extázisba került, erre a meglepetésre még ő sem volt felkészülve: majd’ egy órás beszélgetésük alatt félbehagyott tojásomlettje érintetlenül aszalódott tányérján, kávéja kihűlt, megszűnt körülötte tér és idő.  
De semmi hebegés-habogás, megilletődöttség nem lett úrrá rajta, pörgő beszélgetés, izgalmas kérdezz-felelek alakult ki közöttük, úgy látszik, vannak helyzetek, melyeket egy férfi, amíg él, jól kezel... Villámok cikáztak körös-körül, méterekkel arrébb sem lehetett nem érezni az energiák lüktetését, az izzó levegőt. 
Dorothy törte meg a varázst, és bár nem volt kérdés, ugyanúgy élvezi a helyzetet, mint Dave, órájára nézett, maga is elcsodálkozott, hogy elszaladt az idő... 
Úgy búcsúztak, mintha ezer éve ismernék egymást, ráadásul biztosak lennének benne, hogy napokon belül újra találkozni fognak. Pedig akkor már mindketten tudták, hogy egy óceán, az egyenlítő és legalább tízezer kilométer választja el őket. Ez volt a találkozás. Egyszeri, különleges és megismételhetetlen!
Dave lassan tért vissza közénk. Semmi csalódás, szomorúság... Gyermeki boldogság sugárzott arcáról: olyan kalandot élt át, melyet más sosem, nemhogy az ő korában... barátai el sem fogják hinni, ha majd otthon elmeséli!
- I enjoyed it so very much. So very much. I like her so very much! So very much! – ismételgette még mindig extázisban huszadszorra is. 
Sosem hallottam még így. Persze nem lehet nem érteni. Talán nem is helyes, bár feléjük, lehet, használják. De erre nincsenek jobb szavak: So very much.

Kavarty
Itt ül, srévizavé, két asztallal odébb. Csíkos sálja vállára vetve, kabátját sem vette le, biztosan átfagyott ebben a tavasznak nevezett zimankóban. Ködös ború, szitáló eső, pedig Berlin messze van... 
Halkan társalog egy férfivel, így, távolról csak a szája mozgását látom, nem tudom eldönteni, milyen nyelven beszél... lehetnek ők ketten magyarok, de akár érkezhettek a világ másik végéről is...
Mindenesetre elképzelem, hogy turistáskodik - egyébként - csodaszép városunkban, hónapok óta várta ezt az utazást, tervezgette, hogy milyen kellemes lesz a Duna partján sétálni a március végi napsütésben, elképzelte, milyen érzés gyönyörű parlamentünket körbejárni, vagy a csillogó Andrássy bulvárt keresztbe-kasul bebolyongani. Meg úgy egyáltalán, mi mindent néz majd meg azalatt a 2-3 nap alatt, ami egy hosszú hétvégébe belefér. 
És felidéződnek távoli emlékek, hányszor voltam már én is így, messze földön, jó pár városban. Ha hideg van (és nem öltöztél fel rendesen), ha csontodig hatolt már a hideg szél, amikor már minden ruhád nyirkos az egész nap szemerkélő esőtől, akkor a következő nevezetesség kezdi elveszíteni vonzását. Megfakulnak az csillogó kastélyok, elhalványulnak a panorámák, érdektelenné válnak a parkok bennük az egyébként oly érdekes élettörténettel rendelkező hírességek szobraival, és az elegáns sugárutak vonzó kirakatai is stresszessé kezdenek válni, egy idegen világ tükröződik bennük, amely időben és térben messziről még vonzó napsütéses álomnak tűnt, most viszont egy frusztráló, nedves valóságként manifesztálódik. 
El kell menekülni az eső elől, kényelembe kell helyeznünk magunkat – parancsolja józaneszünk, fordítsuk valahogy pozitívba ezt a csalódáskeltő helyzetet, hiszen azért jöttünk, azért költjük a pénzt, hogy jól érezzük magunkat! - nem igaz?! Ez pedig – már bocsánatot kérek, de nagyon nem az... 
És nicsak... ott egy kis hangulatos kávézó, szinte kiáltja, gyere be! – pihenj meg nálam, pár pillanatra megédesítem életed! - kipihenheted magad, megszáradhatsz, feltöltődhetsz, hogy kilépve újra dacolhass az elemekkel!
Egy kényelmes fotel, de legalább ergonomikus szék, egy kis meleg, bensőséges hangulat, és a gőzölgő, fagyos kezünket átmelegítő, jó forró kávé, tea, csoki, esetleg macha, mindenkinek ízlése szerint. És ha még a süti is finom, akkor már-már visszatér a napsütéses álom, hangulat...
Tejeskávé egy nagy bögrében, kapaszkodik bele, már-már keze zsibbad, úgy szorítja. Aztán az asztalra helyezi óvatosan, kezdődik a kavarty-kavarty. 
Lassan átmelegszik, pár perc múlva kabátját is leveszi, vonásai is kisimulnak. Látszik, már-már otthon érzi magát... 

Apu, meg a tej föle
Imádta a kakaót. Nem a forró csokit, talán még a fogalom sem létezett akkor, egyszerűen csak a kakaót. Anyu mindig egy nagy, kopott, alumínium lábosban forralta fel a tejet. Muszáj volt, örültünk, ha a zacskóstej másnapra nem savanyodott meg. Utána jött a keserű kakaópor, jó esetben holland, legalábbis a felirata szerint, meg néhány kanál cukor. Instant kakaó, hideg tejben oldódó akkoriban még nem volt, aztán amikor először megjelent a boltok polcain, vagyonokat kértek érte...
Le kellett volna szűrni, vagy kevergetni végig, de nem volt kedve hozzá. Viszont így, a forralás végén, a kifutás előtt az egész lábost beborította a kicsapódó zsír és fehérje, de apu szerette a fölét is, anyu meg praktikus asszony volt, nem volt hajlandó a konyhában egy perccel sem többet eltölteni a szükségesnél. Így maradt az a furcsa, nyúlós, szájpadlásra ragadó, bőrszerű réteg, ami elkerülhetetlenül belekerült az ember bögréjébe. Jajjj... ma is kiráz a hideg, ha rágondolok: ezért inkább nem is ittam kakaót akkor, és torkosságom ellenére azóta sem sokszor iszom.
De apu imádta, akár 2-3 litert is meg tudott inni szinte együltélben. Ha nem volt friss kakaó, akkor elővette a hűtőben, vagy egyszerűen csak a pulton álldogáló maradékokat, melyeket állaguktól, színüktől függetlenül képes volt megkóstolni még napok után is, és ha nem érezte a végletes romlás durván keserű-savanyú ízét, meg is itta az egészet. 
Élvezettel szürcsölte, akár még a lábosból is magába döntötte a végét, nem volt szép látvány, és ha pont ezt nem is, de más furcsa-randa étkezési szokásokat azért sikerült „megörökölnöm” tőle... 
Viszont magának sosem forralt tejet, nem készített kakaót. Ha anyu nem volt otthon, egyszerűen lemondott róla, és kész. Talán félt a kudarctól, és nem véletlenül: a tejforralás bizony nem volt könnyű feladat. A sikert és kudarcot csak pár másodperc választja el egymástól: nézed-nézed, bámulod a tejet, várod, hogy meginduljon fölfelé... és abban a pillanatban, mielőtt elérné a lábas peremét és kifutna, el is zárod a gázt. Nincs mese, alibizés, meg kell várni az utolsó pillanatot, ha nem indul meg felfelé, nem éri el a forráspontot, és akkor megsavanyodik holnapra. 
Hét évvel élte túl édesanyámat. Ez már bőven a kétezres években volt, és szerencsére addigra kitört az UHT tejek forradalma, és elterjedt, fillérekbe került az instant kakaó...

Micsoda csalódás
’97 augusztusának utolsó napjaiban történt, a Salzburg környéki tavaknál nyaraltunk nagymamámmal, húgommal, hármasban. Általában nem emlékszem ilyen jól az évszámokra, de pár napra rá halt meg Diana hercegnő, így könnyű rákeresni az Interneten. 
Már hazafelé jöttünk az A1-esen, és sokáig nem értettük, miért szól minden rádió-állomáson gyász-zene. Linz után már bejött a Kossuth a középhullámon, (emlékeztek még? - 540 kHz), azon értesültünk a szomorú hírről.
De ne szaladjunk ennyire előre, inkább menjünk vissza még 10-20 évet, azokra az időkre, amikor még kisfiú voltam, és már akkor is nagyon szerettem a cukrászsüteményeket. Persze akkor nem volt olyan habzsi-dőzsi, mint manapság, dobostorta, tátracsúcs, mignon, franciakrémes, marcipánburgonya, és persze az isler (egyszerűsített formájában linzerré szelídülve) alkotta a cukrászdák választékának javát. 
Mindenkinek van kedvence, én valamiért isler-mániás lettem. Évtizedeken keresztül nem tudtam úgy kijönni egy cukrászdából, hogy legalább egyet ne ettem volna meg; az isler amolyan fokmérővé vált: ha beleharaptam és ízlett, elég vastag volt benne a lekvár, porhanyós vagy ropogós a tésztája és elég vastagon, ízesen csokis a burkolat, akkor elégedetten tettem el magamban a címet: ide érdemes lesz máskor is benézni...
A valódi isler tésztájában (és tetején) dió is van – jegyzem meg, mielőtt szó éri a ház elejét, de ezt számonkérni a 80-as évek cukrászdáin igencsak balga próbálkozás lett volna (és máig sem sokat javult a helyzet), de már megint elkalandozom...
Bad Ischl festői városa a Wolfgangsee-től alig 10 kilométerre fekszik, és bár akkoriban nem volt még annyira köztudott, hogy innen származik az isler, nevéből könnyű volt ezt a következtetést levonni, a mindent-tudó internet előtti korban is. Én pedig, már-már isler-mániásként nem hagyhattam ki az alkalmat: meg kell kóstolni az eredetijét!
Bár ne akartam volna! Annyi vacak isleren voltam már túl, oly sokszor elképzeltem, milyen fantasztikus lehet diós-csokis íze, roppanása, álom-finom lekvár-tölteléke a valódinak, hogy talán nem is létezik az az isler, amely teljesíthette volna túlzott elvárásaimat. 
Na de mégis! Már Fábry is elpoénkodott a sokáig istenített bécsi kávé borzalmain, no meg a Zacher-torta tébolyán, végül is nincs abban semmi meglepő, ha egy osztrák édesség nálunk új életre kel, eredetijét messze meghaladó magasságokba emelkedik! 
Azóta nem voltam Bad Ischl-ben, nem tudom, ma már lehet-e arrafelé finom islert kapni, de emlékszem, az elkövetkező években, sokkal többre értékeltem még az iskolai, meg színházi büfék gyanúsan régóta a pultban álló islereit is. 
Ebből azért elképzelhetitek, micsoda csalódás volt az, amit Bad Ischl-ben kaptam! Sokat fejlődött azóta a cukrászat, ettem azóta jó, meg igazán kiváló islereket is, bevallom, máig sokszor elcsábít a hívogató, kerek süti. És néha még szegény Dianát is eszembe juttatja: nem fogjátok elhinni, főleg akkor, amikor beleharapok, és csalódást okoz...
Ilyen furcsán, bonyolultan működünk mi, emberek!

Latte
Ittam ma egy lattét. Nem is tudom, így utólag, miért nem capuccinót kértem, szinte mindig azt szoktam. Talán a hosszú séta, meg a hűvös idő lehetett az oka. Jól esik ilyenkor a selymesre gőzölt forró tejet szürcsölni, érezni azt a kis ízfoszlányt, ami a kávéból majd tízszeresre hígítva még marad. 
Latte csak úgy! - még a neve is csak tej, mit is várhatnék tőle?  
Elmélázok fölötte, kevergetem a kis fapálcával, várom a sötét csíkokat, kortyonként ellenőrzöm, érkezik-e már egy kis íz?! így is jól esik, csak elbizonytalanodom, valójában mi ez a poharamban? Persze, ha a kisbabáknak jó ez az édeskés, semmilyen, testmeleg ital, én sem panaszkodom. 
Lejjebb érek, felsejlik valami... Igaz, ez még mindig csak az eszpresszó keserű-savanyú vadságának végtelenül megszelídített árnyéka, olyan, mint egy cuki pudli harapása az öldöklő farkas vérengzéséhez képest. De hát, nem egy bűbájos uszkárra vágyik manapság többségünk őrjöngő vadállatok helyett?!
Sosem szerettem, de ma talán megértettem a lattét, és azt a 
sokmillió embert, aki mindig így, sok-sok tejjel, már-már íztelenül issza a kávét. 
Hiszen legtöbben csak egy kis kedvességre, simogatásra vágyunk.